Nem megy! :/

Sziasztok! Gondolom, a cím mindenkinek felkeltette a figyelmét, de egy kis bemutatkozással kezdeném, hogy kicsit megértsétek a problémát.

TheWriter vagyok, 14 éves. A kedvenc pop bandám a One Direction, de újabban nem hallgatom őket, és a velük foglalkozó oldalakra sem megyek fel. Azokat a fanfictionöket, amik róluk szólnak, csak azért olvasok, mert feliratkoztam, és tetszett. Ami nem tetszett, azt már abbahagytam. Rajtuk kívül az egyetlen pop előadó, akit szeretek, az Ed Sheeran, akit csak akkor hallgatok, ha már tényleg széthasad a fülem, és kell egy kis nyugtató neki. Ezzel nem azt mondom, hogy utálom őket, mert ez nem igaz. Már nem keltik fel úgy az érdeklődésem, mint amikor belekezdtem ebbe a fanfiction-be. Újabban keményebb zenéket hallgatok. És most nem a Lambert-Miley-Pink féle "keményre" gondolok, hanem a Metallica-ra és a Guns 'n' Roses-ra. És őszintén már sok volt folyton azt hallgatnom minden számban, hogy Kesha megint beszívott és kirúgott a hámból meg még volt egy kis pasizás is, hogy Taylor újabb pasival szakított, és ez most úgy fáj vagy nem is érdekli, hogy mindenki szerelmes, csak nem meri elmondani. Ráadásul minden második dal ugyanolyan, függetlenül attól, hogy az a két szám teljesen függelten egymástól, főleg előadóban. A reszelős zenékről pedig inkább ne is beszéljünk...

A másik, hogy nem tetszik senkinek. Persze, mos azonnal jöttök itt nekem a 7000+ megtekintéssel és a 10 rendszeres olvasóval, amit nagyon köszönök! Viszont 37 rész után még mindig csak egy kommentelőm van, és már ő sem azt írja, hogy mennyire jó. mert nem tetszik se neki, se nektek, se nekem. Igen! Nem tetszik nekem. Amióta elkezdtem, nagyon sokat fejlődtem, és most a harmincadik rész után hiába kezdeném átformálni! Rossz a megfogalmazás, tele van helyesírási hibával, nagyon sablonos, rosszul van kitalálva.

Komolyan. Hogy írjak fanfictiont, ha már nem vagyok directioner, és részt veszek Ruta (főleg 1D) fanfic ellenes kampányában, mert már annyi van belőlük, és olyan sablonosak, hogy az lehetetlen! U-N-A-L-M-A-S-A-K! És milliónyi. Valaki nem akar olyan fanfiction-t írni, amiből még nincs ezer? Mondjuk Ed Sheeran, Rihanna, Rita Ora... nem? Mert már Union J-ből és TW-ből is van egy pár. Vegyük FantasyGirl-t a Christopher fanfickel. Nem hallottál még róla? Egy dán énekes. Szóval annak a lánynak van esze, és jól is ír. De azt ajánlom, ha feltétlenül blogolni akarsz, egyedi, saját, nem fanfic történetbe kezdj bele!

Szóval a lényeg!!! Nem tudom befejezni. Aki akarja, írjon e-mailt, elküldöm neki az eddig megírt többi részt, aki akarja, azt felveszem rendszergazdának magam helyett, hogy folytassa, vagy valamit kezdjen az oldallal, de én ezt nem vagyok képes végig csinálni. Unom már... Nagyon sajnálom, de nem megy... :/

U.i.: Ne most kezdjetek el kommentelni, mert akkor is abbahagyom. Nem ti vagytok az oka a befejezésnek, csak egy kicsit megerősítitek. Viszont aki rendszergazda, író, vagy valami akar lenni, az írjon e-mailt!

37. rész – A másik ajándék

Sziasztok, olvasók!
Újabb résszel jelenkezek. Sajnos nem lett túl hosszú, de azért remélem, megteszi nektek. Köszönöm, hogy olvastok (vagy hogy nem). Jó olvasást! :)

- Hmm… felolvasom. – mondtam.
„Kedves Nina! Tudom, hogy „kapcsolatunk” kezdetén nem voltak túl kedvező információid rólam, és meg is adtam az okot, hogy gyűlölj. De kérlek, hidd el, azóta megváltoztam. Nem kell jóban legyünk, csak ne utálj! Ha máskor nem is, legalább most bocsáss meg! Karácsony van… T. U.i.: Kellemes Ünnepeket!”
- Valószínűleg nem ő írta a többi levelet. – gondolkodott Liam. – Nem annyira rámenős.
- Van egy ötletem, hogy ki ez…
- T… mint Tom. – mondta ki Niall hangosan.
- Pontosan! – mondtam. Aztán végiggondoltam. Szerintem három másodpercnyi csend megvolt, mire újra megszólaltam. – De most komolyan! Mit akar? Éppen csak hogy sikerült lerázni a sajtót. És még mennyi minden! Meg aztán Victoria is tud egyet s mást mesélni, ugye? – kérdeztem hitetlenül.
- Hát igen… de figyelj… szerinted tényleg megbánta? – kérdezte óvatosan.
- Lehetséges. De egy rámenős levéllel és egy hasonló üzenettel, na meg a másik ajándékkal a kezemben pont teszek rá! – jelentettem ki.
- Igaz. Mi is van a másik levélben, meg az üzenetben? – kérdezte Harry.
- „Tetszett az ajándék?” – vágtam rá reflexből. – Szóval… most ki kell bontsam. – sóhajtottam. Kikötöttem a szalagot, és leemeltem a tetejét. Kissé megrökönyödve néztem bele a dobozba. – Egy összetekert papír, amit egy gyűrű fog össze. De a gyűrű… vajon hány karátos? – kérdeztem, mert tényleg nem az olcsó fajtából volt.
- Ez beteg! – szólta el magát valamelyik fiú.
- Mi van a papíron?
- „Milyen érzés? Én tudom, hogy ki vagy, de te nem tudod, hogy Én ki vagyok…” – olvastam fel, és a torkom összeszorult. Ennyi volt az összes. Egy pötty nem sok, annyival több sem állt a papíron. Csend. – Ez ugye… nagyon rosszat jelent? – kérdeztem, mire egyetértő zúgolódást hallottam a vonal másik végéről.
- De miért?! – csattantam ki az idegtől. – Miért pont én? Még híres sem vagyok! Lehet, hogy egész jó a hangom, és lehet, hogy benne voltam a tévében! És lehet, hogy valami elvetemült utánam nézett, és megtudta, hol lakok… vagyis laktam. De ne képzelje azt, hogy bármit is tud rólam.! Én csak egy tizenegyedikes lány vagyok, aki emelt fizikán szenved a nyomorult tanára miatt, és valahogy mégis rátalált a szerencse ennyi év után! Miért kellett elrontani?! Mégis miért?! – kiáltottam. Remélem a lent „nyugodtan” teázgató őseim nem hallottak sokat abból, hogy épp megőrülök.

*Niall szemszöge*

- De miért?! – kiáltotta hirtelen. – Miért pont én? Még híres sem vagyok! Lehet, hogy egész jó a hangom, és lehet, hogy benne voltam a tévében! És lehet, hogy valami elvetemült utánam nézett, és megtudta, hol lakok… vagyis laktam. De ne képzelje azt, hogy bármit is tud rólam.! Én csak egy tizenegyedikes lány vagyok, aki emelt fizikán szenved a nyomorult tanára miatt, és valahogy mégis rátalált a szerencse ennyi év után! Miért kellett elrontani?! Mégis miért?! – ordította idegesen.
Hiába mondanám, hogy „én megértem”, csak hogy megnyugtassam, nem hinné el. Nem hinné el, mert tudja, hogy ilyen velünk nem volt. Nem, nem értem meg, nem tudom megérteni! Átérezni, talán menne… ha például ott lennék. Csak kétségbeesett és ideges kiáltások – az ember ennyit vesz le ezekből a mondatokból. De amikor magam elé képzelem, hogy vajon mit érez, és ezt milyen mimika követi… olyankor odamennék, és csak megölelném. Tudjátok, milyen, amikor azt mondják, „minden rendben lesz”, és közben te tudod, hogy csak hazudnak. De megnyugodsz tőle. Odamennék, és miközben átölelném, azt mondanám neki, hogy minden rendben lesz. De ez nem igaz, már most sincs minden rendben! Miért pont ő? És miért ilyen korán? Hamarabb leszek puszipajtás Tommal, minthogy ezt megértsem, vagy megtudjam. Még csak tizenhét… rájött, hogy a volt barátai sosem voltak azok. Ezek után eljött Londonba, és csak tizenhét évesen totálisan egyedül kellett boldoguljon. Ezen túl már az iskola második hetében összefut a menők ellenségével, aki kipakolja őt a sajtónak! Eközben versenyez a Voiceban, és bejut a legjobbak közé. Lehet, hogy igazságos, de nem jó döntés Jessietől, amikor kirakja, mert megnyerhette volna. Mindemellett baleset (ebből következően feleannyi felkészülési idő), szülői szigor, és van még tovább is. Most pedig készülnie kéne az érettségire. Bevállalta, hogy bemagolja a következő év tananyagát is a siker érdekében, csak hogy énekelhessen, amihez komolyan nem kell az emelt fizika! Istenem, még csak 17 éves! Mit akarnak vele?!

36. rész – Titkos ajándékok

Sziasztok! Úgy érzem, hogy a harmincnegyedik "borzalmas" rész után megérdemlitek, hogy ma még ezt a részt is megkapjátok. De előtte lehetőleg olvassátok el azt, amit pár perce raktam fel! :)

Vagy mégsem?

Közelebb mentem… egy ajándékdobozka volt. Nagyon furdalni kezdett a kíváncsiság. Gyorsan lekaptam, aztán felemeltem, és jobban szemügyre vettem. Semmi veszélyeset nem láttam rajta, szóval csak beejtettem a táskámba, és beléptem a házba. Ott sem volt semmi különös, ráadásul az ajtó is zárva volt, hogy a frászba jutott volna be valaki? Amúgy is, az ajándék kint volt! Na mindegy. Levettem a kabátom, és géphez ültem.

Nina Thompson @NinaOfficial
A Titkos Hódolómtól kaptam. :’) Ki és mikor követte el? Még mindig nem merem kibontani…
Kép megtekintése

 Ezek után olyan válaszok érkeztek, mint a ’Bontsd! Bontsd!’ és az ’Úúú? Kitől, mi?’. Egyelőre nem foglalkoztam velük. Kiléptem, és mentem aludni. Holnap hosszú napom lesz. Utazás, vonat, emberek, „régi barátok” és a többi. Pff.

*

Reggel sikerült időben elkészülnöm, és nyolckor már minden cuccommal együtt kint vártam a vonatot. Öt perc múlva már fel is szálltam. Elfoglaltam a helyem, és benyomtam az egyik albumot lejátszási listára. Szerencsére ezen a vonaton kevesen voltak, és azok sem zavartak meg. Egy szem bőröndömet nem volt nehéz hazáig húzni.
- Nina! Hát te mit keresel itt? – nyitott ajtót anya boldogan. Apu is vidáman fogadott, és összenyomorgattak. Szép karácsony…
Elmeséltem nekik, mi történt az elmúlt pár hétben, aztán kicsit segítettem anyának a konyhában.
- Kicsim, ezt elfelejtettük odaadni. Tegnap találtuk. – adott át apa egy kis ajándékdobozt. NEEEE!

Nina Thompson @NinaOfficial
Ez egyre rosszabb! Ki a másik titkos hódolóm?! #karácsonyiajándék Bár van egy tippem…

Miután tweeteltem felvittem a szobámba, és a többi ajándékot a karácsonyfa alá rejtettem. Aztán jöhetett a karácsonyi ebéd. Anyával ügyeskedtünk, nagyon finom volt. Bár nem hasonlítom össze a tegnapival, mert ugyanolyan jó.
Aztán itt is jöhetett az ajándékozás. Anyuék nagyon örültek az ajándéknak, én szintén. És ezzel gyarapodott a kötött pulcsi gyűjteményem egy egyszerűbb rózsaszín darabbal, amit a fiúk utálni fognak, de nekem tetszik. És kaptam hozzá egy gyűrűt is. Tökéletes az összkép, nagyon jó áll a szürke nadrágommal, szóval heppi van, örültem neki.

- És mi volt a kis tasakban? – kérdezték izgatottan.
 - Nem tudom. Nem bontottam fel. Ez a második ilyen. – mondtam kissé lehangoltam, és leharaptam a mézeskalács angyalka fejét. Anya már nem tudott válaszolni. Csengettek. – Nyitom! – sóhajtottam, és feltápászkodtam.
- Tessék? – nyitottam ki az ajtót, de nem volt ott senki. Kimentem az út szélére, de az egész utca kihalt volt. Egész hosszában. És a legközelebbi sarok 200 méter, csak láttam volna, ha valaki befordul rajta. Megvontam a vállam, és tanácstalanul visszafordultam. Ekkor egy összehajtott papírt láttam meg a küszöb előtt, karácsonyi szalaggal átkötve. Letéptem róla, és kinyitottam.
„Tetszett az ajándék?” olvastam. Három dologban biztos voltam: 1. Nem Lis írta. 2. Nem Dan írta, látszik az íráson. 3. Egy fiú írta. Kicsit lesápadtam, és berohantam a házba.
Felrohantam a szobámba, hogy felhívjam Victoriát. A telefonomon a következő felirat, mint frissen érkezett üzenet villogott: ”Tetszett az ajándék?”
Rejtett szám. Kikészültem. Hagyjanak békén! Villámgyorsan tárcsáztam Victoriát.
- Szia Ni… - kezdett bele totál vidám hangon,de én idegesen félbeszakítottam, hogy éreztessem, most nagyon nincs itt az ideje egy bájcsevejnek.
- Victoria… meghalok! Zaklatnak! Két ajándék is, névtelenül, az ajtó előtt. Az egyik otthon Londonban, a másik itt! Egy SMS és egy levél, „Tetszett az ajándék?” felirattal! Most mit csináljak? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Mármint anyukádéknál? – kérdezte meglepetten.
- Igen. De se a levelet nem Lis, és nem is Dan írta. De fiú volt, látszik! Menj a twitteremre! – mondtam.
- OMG! – üvöltötte, mikor meglátta a tegnap felrakott képet.
- Hagyjanak békén! – kiáltottam kétségbeesetten, és egy kósza könnycsepp gurult le az arcomon. Annyira nehéz, amikor egyedül kell boldogulnod… anyáék teljesen kiakadnának, meg amúgy sem tudnának segíteni. Akik meg tudnak… több tíz kilométerre… mi tegyek?

*Niall szemszög*

Mivel Victoriáéknál tegnap már volt egy csodálatos karácsonyi ebéd, így úgy döntöttünk, hogy ma is nálunk lóg. Végül is a többségnek mindegy, mert amúgy jó fej, Harry meg a barátja, ne szakítsuk már el őket egymástól! Épp üvegezni akartunk, amikor Vicnek hívása érkezett.
- Nina az! – vigyorgott.
- Hangosítsd ki! – szólt közbe Zayn.
Victoria felvette és kihangosította, majd vidáman beleszólt. – Szia Ni…!
- Victoria… meghalok! Zaklatnak! Két ajándék is, névtelenül, az ajtó előtt. Az egyik otthon Londonban, a másik itt! Egy SMS és egy levél, „Tetszett az ajándék?” felirattal! Most mit csináljak? –vágott közbe kétségbeesetten.
Kiszáradt a szám, és hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Idegesen néztünk össze. Amikor kihangosítást kértünk, nagyon nem erre számítottunk.
- Mármint anyukádéknál? – kérdezte meglepetten Victoria.
 - Igen. De a levelet nem Lis, és nem is Dan írta. De fiú volt, látszik! Menj a twitteremre! – utasított Nina. Lou már pötyögött is a tableten, majd középre tolta, Nina adatlapjánál megnyitva. Utolsó két poszt… nem kifejezetten… elég bizarr ez a dolog. Nekünk is küldenek dolgokat, de az teljesen más. Ráadásul nem a ház elé teszik le, hanem a kiadónak postázzák.
- OMG! – üvöltötte a csaj, mikor meglátta a tweeteket.
- Hagyjanak békén! – mondta Nina kétségbeesetten. – Mit csináljak?!
- Először is nyugodj le! – mondta Harry, mire Louis lelökte a székről. Most szépen elárultuk magunk.
- Harry…? – kérdezte „a telefon”.
- Bocsi, ki lettél hangosítva… még mielőtt beleszóltál. – húzta el a száját Vic.
- Mindegy. De basszus, ez mi?! Mit csináljak?
- Hát… mi volt az ajándékokban? – kérdeztem.
- Fogalmam sincs, nem néztem meg.
- Kéne. – szólt közbe Lou.
- Oké, azonnal. –mondta, és letette a telefont. Mármint valami asztalra.
Megfogta az első ajándékot, és lassan kibontotta. Vajon félt? Oldalra rakta a tetejét (a hangok alapján) és kiszedett belőle valamit.
- Rendben. Az elsőben, amit tegnap találtam, egy levél van, meg még valami fura… aranyozott borítású cucc. Van benne valami. Mi a jó ég ez? – kérdezte, szerintem inkább magától. Óvatosan bontotta ki, hallani lehetett a papírzörgést. Aztán hitetlenül felnevetett. – Valami fura alakú bonbon. Nem angol. De… mindegy. Szerintetek megkóstoljam?
- Bonbon? – kérdeztem furán.
- Igen…
- És… milyen?
- Tudod mit? A felét elviszem neked. – nevette el magát, már jóval kevésbé idegesen. De hallatszódott a hangjában, hogy egy kissé fél, hogy a levél, és a másik ajándék mit tartogat a számára. Csak arra várt, hogy valaki kimondja. - És… mi van a levélben? – kérdezte végül Harry.

Folytatás: Nina szemszögéből

35. rész – Karácsony

A sulinak végre vége lett. Ó Istenem, hogy én ennek mennyire örülök! Na de ettől még nem állt meg az élet, és nekem nem volt időm napi nyolc órát a gépnél tölteni, mint egyeseknek (Ben, Jeremy, Bell). Én vettem fát, meg díszeket, hogy nézzen is ki valahogy a szoba. Ezen kívül egy csomó ajándékot is beszereztem. Ha nem imádnám ennyire az összes barátomat, azt mondanám, pénzkidobás. De nem mondom. Ja, és ha már az ajándékokról van szó, találtam egy nagy ajándékot anyuéknak is, remélem örülni fognak. Az egyiknek Nina a neve, és én vagyok, a másik meg titok.
Egész délelőtt a srácoknál díszítettük a lakást, mert a trehányoknak még nem volt ideje rá. És megjegyzem, most se segítettek, hanem mi barátnők (meg én) csináltuk. Ezen kívül a konyhában szorgoskodtunk, hogy egy tökéletes karácsonyi vacsorát hozzunk össze. Négyen csak sikerült összehozni kilenc főre. Közben azért mi is szórakoztattuk egymást, nem csak a fiúk harsány röhögését hallgattuk a nappaliból. Ott volt nekünk helyette El, de azért Dani, Vic és én sem panaszkodhattunk, mi is pusztítottuk az agysejtjeinket rendesen. Amíg a hatalmas pulyka sült ráparancsoltunk a fiúkra, hogy most már szedjék össze magukat, rakjanak egy kis rendet, és öltözzenek át, az Isten szerelmére, ünnep van! Szóval így valahogy teltek az előkészületek. Mire kész lett a vacsora mi megterítettünk, a fiúk pedig fotogén állapotba hozták magukat és a házat. Kis pohárköszöntő és egyebek után hozzákezdtünk végre az evésnek, aminek természetesen Niall örült a legjobban. Mondanom sem kell, egy morzsa nem sok, annyi sem maradt semmiből. Utána kivonultunk a nappaliba, és kezdődhetett az ajándékozás. Mindenki nagyon örült az ajándékának, főleg Niall, mert az övé mellé nem felejtettem el kaját is csomagolni. Már hogy felejthettem volna el?! Őt, aki mindig éhes, mindig a fejemben jár, mindig csodálatos, mindig kedves és mindig imádom… És amikor csillogó szemekkel tömte magába, tényleg nem tudtam elképzelni, hogy fér bele ennyi kaja. Készült pár elég jó kép, amik egyenlőre nem fognak nyilvánosságra kerülni (mert rajtuk vagyok), és készül pár kép, amik soha nem fognak nyilvánosságra kerülni! Közben kis borozgatás, kis csipegetés az elrejtett desszertből meg egy kis beszélgetés, és máris milyen hamar eltelt az idő. Szóval amíg a többiek fergetegesen érezték magukat, addig nekem mennem kellett, mert szorított az idő. Először is Jessiehez csengettem be.
- Helló! Nem zavarok? – kérdeztem.
- Nina? Dehogyis! Gyere beljebb! – örült meg nekem.
- Sajnos sietek, de mindenképp be akartam nézni hozzád. – mosolyogtam, majd előhúztam a hátam mögül az ajándékát. – Boldog Karácsonyt!
- Köszönöm szépen! – örült meg neki. – Ha már itt tartunk, nekem is van egy apróságom a számodra. – rángatott be. Egy aranyos kis dobozban volt. „a legjobb énekes” feliratú gitárpengető egy láncon.
- Ne már! – nevettem el magam, amikor megláttam. – Köszönöm szépen! – öleltem át.
- Figyelj. Vince a városban van? – kérdeztem.
- Nem, a szüleinél van még három napig. – mondta.
- A francba. Na mindegy. Ha visszajön, átadnád neki ezt? – raktam a kezébe a kis ajándékdobozt.
- Persze. – mondta.
- Na, nekem rohannom kell. Reggel utazok. További jó estét. Kellemes ünnepeket! – köszöntem el, és rohantam vissza a taxihoz, ami most már hazafelé vitt.
Kifizettem az utat, és indultam volna fel, amikor valami furcsát láttam meg a lábtörlőn. Közelebb mentem…

34. rész – Hétköznapok

Helló! Itt vagyok, egy nappal korábban. Ugyanis hétvégen nem biztos, hogy tudnám hozni. Tehát ha így alakul a helyzet (minden második héten, kb), akkor pénteken hozom. Remélem, megfelel.:)
Most egy unalmas kis részt hoztam, de a következő már elég érdekes lesz. Legalábbis én olyannak terveztem meg anno, amikor megírtam azt a bizonyos pár részt. De sajnos előbb még el kell olvasnotok ezt is...

Az iskola olyan unalmas. Minden nap valamit tanulunk, valamit, amit már tudok. Csak ismétlés. Az órák nagy részén oda sem figyelek, inkább magolom azt az anyagot, ahol tartok. Elég durva, mennyit kell tanulni. Általában éjfélkor hagyom abba, de van, hogy egykor. És rendes időben kelek. Már az áprilisi tananyagoknál járok. Egész jó a tempó. Még van fél évem bepótolni egy évnyit. Ki tudja, mit kérdeznek majd? A sok tanulástól, és a hosszú fent maradásoktól karikák jelentek meg a szemem alatt. Jó kis sminkkel el lehet rejteni őket, de májusig már ott maradnak. Érettségi után pedig fogom magam, füldugó be, hogy semmi se ébreszthessen fel, aztán végig alszom a napot. Az a gáz, hogy így kissé elhanyagolom a barátaim. Mondjuk naponta legalább egy szünetben együtt lógok, akivel lehet, és a fiúkkal, meg a barátnőkkel is szoktam beszélni telefonon, de az nem személyes. Az X faktor óta nem is láttam őket. Én tanulok, ők forgatnak, a barátnők is dolgoznak, kész káosz van. Na majd a téli szünetben! Tanulok. Aztán együtt ünneplünk. Aztán hazamegyek pár napra. Felhívom Cherylt, hogy gyorsan vegyük fel a dalt, és végre lazíthassak kicsit. Szilveszterkor kirúgok a hámból, aztán helló szia tanulás újra. Pff. Lassan okosabb leszek, mint az átlag végzőseink, pedig még nem is tanultam semmit.
 Újra álmosan keltem fel, bár már megszokhattam volna. Ki kellett pattannom az ágyból, különben elkések. Összeválogattam egy jó szerelést mára is. Kicsit megfáztam, így hozzá illő sálat is kerítettem magamnak. Aztán indultam is, mert már eléggé idő volt. A suliban már nem volt sok időm beszélni velük, így csak köszöntem nekik, váltottam velük párszót, és mentem a terembe. Órán tanultam, tovább. Ahogy a többi is. Jó, mert így magamban gyorsabban haladok az anyaggal. Szerencsére a tanárok is tolerálják, hogy nem az épp tanulandó anyagra figyelek oda, hanem valamelyik következőre, így engem nem szólítanak, csak nagyon ritkán. Persze attól még nem olyan könnyű koncentrálni. Főleg fizika órán, amikor épp tanulom a márciusi anyagot, persze, hogy engem hív ki felelni, és utána nekem kell minden kérdésére válaszolnom. Másik tanárt követelek. Komolyan kikészülök ettől a tanártól! Pikkel rám, utál, ennyi! Kikészít, mind szellemileg, mind lelkileg, amikor a földbe tipor az óra közepén. Erre csak tesz egy lapáttal, hogy Tom végignézi. Nem mutatja, de szerintem jól szórakozik. Amikor csak lehet, támogatnak, és segítenek kicsit relaxálni szünetekben a barátaim. Csak sajnos elég kevés azoknak a szüneteknek a száma, amiket együtt töltünk. Hazafele úton Victoriával szoktam lazítani. Amolyan csajos út.
Amíg megyünk, addig dumálunk. Semmi értelmesről, nehogy még jobban lefárasszuk magunk. Csajos dolgok, helyes pasik, jó pasik, jó zenék, rossz dolgok, One Direction, Tom (mindig kiakadunk már csak a jelenlététől is), szerelmi ügyek, rajongók. És ha épp formámban vagyok, néha Cheryl is szóba kerül. De a normál munka és tanulás tabu. Meg a fizikai munka is. Kajálás közben legalább kétnaponta felhívom Jessiet vagy Vincet, hogy kicsit panaszkodjak nekik. Szerencsére nekik jobbak a napjaik, szóval szívesen hallgatom őket. Aztán meg leülök tanulni. Bekészítek magam mellé egy kis üccsit meg nasit, és falatozgatok. Közben nyomom be az anyagot, és sajnálom, hogy a tölcsér-szindróma nem létezik. Milyen könnyű lenne, ha tölcséren keresztül beleraknák a tudást a fejembe egy nappal az érettségi előtt! Nem kéne tanulnom, és tiszta vidám meg friss lennék. Szép álmok.
 Szóval tanulok úgy éjfélig, vagy tovább. Aztán elmegyek fürödni, és csak bedőlök a pihe-puha ágyamba. Hulla vagyok.

33. rész – X faktor

Uramisten! Nagyon sajnálom, hogy nem hétvégén hoztam, de így legalább kevesebbet kell majd várni a következőre. Vannak okai a késésnek, de senkit nem akarok untatni vele, így csak annyit mondog, Jó olvasást!

Ma van az X faktor! És kik lépnek fel benne? Csak nem a fiúk? Szóval a rengeteg tanulnivalóm mellett időt szakítottam arra, hogy megnézzem a produkciójukat. Vic is díjazta ezt az elhatározást, szóval már reggel átjött hozzám. Kicsit tanultunk, ő a sajátját, én meg a három hónappal későbbi anyagot. Elég nehéz tizenegyededikben érettségizni, mert meg kell tanulni a következő évi anyagot is. Pff.
- Nina, amúgy kelni kéne! – rázta meg a vállam a barátnőm.
- Hány óra van? – kérdeztem álmosan. Kicsit bealudhattam.
- Négy. – mondta.
- És kajáltunk? – kérdeztem morcosan.
- Én. – mondta, és segített felállni. Lementünk összedobni valami egyszerűt, aztán elkezdtünk készülődni. Viszonylag lazán öltöztük, hiszen nem valami estélyre megyünk a sznobok közé. Szóval viszonylag hamar kész lettünk, aztán Vic apukája elvitt minket a helyszínre. Pont egyszerre érkeztünk a fiúkkal, szóval Paul minket is a szárnyai alá vett, két okból is:
1. Nem elég, hogy tőlem autogramot akartak, még Tom is ott volt!
2. Páran le akarták támadni Victoriát, merthogy a híres Harry Styles barátnője.
De megmenekültünk. Utána bementünk az öltözőjükbe, ahol volt szerencsénk végre találkozni a híres neves stylistjukkal, Louval, aki magával hozta Luxy babát is. Olyan kis apró volt és olyan aranyos! Harryvel azonnal a szárnyaink alá vettük, amíg Victoria összebarátkozott vele, és az egekig dicsérte a stílusát. Nem véletlenül stylist. Szóval mi elvoltunk Luxszal hárman amíg a fiúk kicsit beénekeltek, aztán tűztünk kifelé, mert kezdtek, nekünk meg volt jegyünk rá. Haha. Szóval gyorsan lestoppoltuk a legjobb helyet, és ott vártunk. Nagyon élveztük, mindkét versenyzőnek állati produkciói voltak. A Little Mix persze azonnal belopta magát a szívembe, mert a lányok tényleg iszonyatosan jók, és Zayn is kicsit befolyással volt rám, szóval amikor az egyik mentor egy kicsit rosszabb megjegyzést tett rájuk, hangosan felhördültünk, jelezve a nemtetszésünket. Közben kicsit meséltem egyet s mást Victoriának a lánybandáról, persze a lényeget lehagytam. Minden esetre Perrie a kedvenc! Hajrá Zayn!
Amíg nyomtunk egy szavazatot a lányokra, végighallgattuk a fiúk produkcióját. Tavaly nem lettek elsőt, de szerintem megnyerték /ha értitek/. Utána izgatottan vártuk a győztes bejelentését. Ami nem más, mint a Little Mix! Nagyon örültünk, aztán gyorsan el is tűntünk. Amíg ők a backstageben voltak, a fiúk öltöztek, mi kaját vettünk. Találtam popcornt, szóval vettem is egy nagy adagot, meg még egy fél literes üccsit, és úgy mentünk a fiúkhoz. Viszont előbb elmentünk a backstage előtt, ahol a nyertes csajok épp befejezték a beszélgetést. Gratuláltunk nekik, aztán beinvitáltuk őket a fiúkhoz. Perrie Zaynhez már valamivel magabiztosabban ment oda, a többiek meg áradoztak. Közben Niall jött oda hozzám.
- Vehetek? – kérdezte. Nem is ő lenne.
- Persze! – mosolyodtam el, mire belemarkolt, és egyszerre tömte be. Hát jó.
Miközben beszélgettünk, és mi lányok szurkoltunk ’Zerrienek’ mi csak csendben ültünk, figyeltük, hogy mi történik körülöttünk, és ettük a popcornt. Jellemző (mármint az evés). Mások szerint ez a jelenet mindenképp bizonyítja, hogy összeillünk. Szerintem ez ilyen téren nem nagy cucc. Bár mindenképp örülök, hogy jóban vagyunk, és együtt faljuk fel a nagy popit, nem hinném, hogy ettől belém szeret és mi leszünk a földön az álompár. Amúgy is, az már El és Loui. Esély sincs, na mindegy.
Utána persze mindenkinek hirtelen sürgős dolga akadt, még nekem is kellett voltan tanulni, de fergetegen, hogy mennyire nem tudott érdekelni akkor. Elintéztem mindent, csak hogy Perrie szabad lehessen egy negyed órára. Bőven sikeres voltam. Beültünk a Starbucksba. Én cappuchinot rendeltem, ő kávét.
- Nem is tudtam, hogy ismered a fiúkat! – ébredt fel a kis sokkból.
- Kevesen tudják. Még titok. – mondtam. – És milyen ismerni őket? – mosolyodtam el.
- Olyan: Úristen!!! Áá! Nagyon! Imádom őket! Iszonyatosan helyesek! És nagyon jó fejek, meg viccesek, és be sem tudok telni velük! És Zayn… - sorolta lelkesen.
- Haha! – mutattam rá elégedetten, miután elszólta magát. Ő csak furán nézett rám.
- Mi az?
- Csak… gondoltam… - mosolyodtam el. Reméltem, inkább.
- Ennyire látszik? – kérdezte. Kicsit megtetszett neki.
- Nem, nyugi. Csak jó emberismerő lettem, az utóbbi hónapokban… elvileg. – mosolyodtam el.
 Utána még nagyon sokat beszéltünk. Nagyon kedves lány, jó fej meg minden, szóval teljesen be fog illeni a barátnők sorába. Bár vigyázni kell vele, mert egy kicsit sértődékeny. De az nem túl nagy gond.

32. rész. – „Komolyan ismeritek a 1D-t?!”

Sziasztok, Drágáim! Meg is érkeztem a következő résszel. Készítettem zenelejátszót is, szóval ha van kedvetek, nyomjátok be! Ma még a másik blogomra is felkerül a rész, tehát aki azt is olvassa, remélem bírja a várakozást. (Meg az is, aki csak ezt.) De nem is húzom az időt, kezdjetek bele... Jó olvasgatást! :*

A prezentációba :)

A suliban már visszaálltunk a normál menetbe, tanulás ezerrel, fizikafeleléseim milliókkal, szóval néha örülök, hogy most öt anyaggal tartok az osztály előtt, mert a tanár azt is kérdezi tőlem. Kicsit akadt ki rám a múltkor, de engem már nem lephet meg. Eközben a fiúk járják Londont, a directionerek legnagyobb örömére, és forgatják az új klipet. Én tanulok, néha éjfélig is, mert nagyon kéne az az érettségi, és fogytán az időm. Közben néha összefutok Jessievel, Vincel, esetlek a két barátnővel: Eleanorral és Daniellel is. Néha felhívott Cheryl. Mivel ma péntek van, tegnap Victoriával eltitkolt képeket és cikkeket gyűjtöttünk, mert most már igazán ideje lenne elmondani az igazságot. Szóval suli után gyorsan át is cuccoltunk hozzám, és elkezdtük a „rövid” prezentációnkat.
- Üljetek le, és sssssh! – mondtuk. – Előadás következik.
- Oké. – mondták meglepetten, és a szájukra tették a kezük.
- Szóval megérkeztem Londonba. Még naiv voltam, és elveszett. – mutattam egy képet a pályaudvarról. Tényleg csináltunk egy vetítést csak erről.
- Mikor eljöttem megnézni, hova is fogok járni… - mutattam egy képet a suliról, majd egy bizonyos utcáról. - …eltévedtem, erre. És összefutottam… vele! – mutattam egy képösszeállítást. Három képből állt össze, az első Lou, a második én vigyorgó fejjel Louis mellett, a harmadik az aláírása.
- És hazakísérte… IDE! – mutatott körbe Vic. De idióta.
- Ezután megismerkedtem Victoriával… a suliban, és menő is lettem. – mondtam.
- És így jöttök ti a képbe. Bár ennek a történetnek nem vagytok annyira lényeges szereplői. MÉG! Sorry.
- Nemsokára találkoztam velük! – mutattam egy képet az egész bandáról.
- Bár ezt előlem is titkoltad. – mondta Vic.
- Aztán jött Tom, a rossz tettei, és ez a cikk! – mutattam fel képpel együtt.
- De legyőztük. És ő is magát. – folytatta a barátnőm.
- Eközben a srácok beneveztek a Voiceba. – mondtam, és itt jött egy közös kép Jessievel és Vincel.
- Aztán jött a baleset. – mutatott egy képet Victoria rólam, ami a kórházban készült. – És sok-sok pletyka. – Ekkor az a kép, amikor bent van mindenki, én meg dobálom az újságokat. Biztos jól voltam? Nem, egyáltalán nem.
- Harry barátocskámmal… - kezdtem. - … izzott a levegő. És itt jön az a sok cikk, amit eddig mi eltitkoltunk előletek! – hoztuk be szépen sorban az összeset.
- Szóval Harry Styles a pasim. Nina pedig álmodozik. – lökött oldalba vigyorogva a barátnőm, és egy pillanatra bevillantott egy olyan képet, amin csak én vagyok meg Niall, szív alakú keretben, és én nem tudtam róla, szóval titkosan rakta bele a cuccba.
- Komolyan ismeritek a One Directiont?! – visongott Bell.
- Igen! – ugráltunk. A fiúk még mindig nem jutottak szóhoz.
- Szóval Victoriácska barátnőcskénknek van pasija. – bólogattak. – Pedig nem ismeri olyan rég a srácokat, mint Nina?
- Pontosan! – mondta Vic elégedetten. Úgy tudtam. Most jön a leoltás.
- Éés neked nincs pasid!
- Nincs. – mondtam.
- Szóval most vagy te vagy lezbi, vagy ők buzik. – szögezte le Jeremy.
- Igen. – mondtam, mert azt hittem, ős is a szokásosat mondja, azaz: de béna vagy! Aztán rájöttem mit mondott. – MI?! NEM!!
Erre hangos röhögésben törtek ki, még én is.
- Akkor? – néztek rám furán.
- Nina barátnőm egyszerűen csak béna, és fél. – karolta át a vállam Vic. Kösz szépen! Na mindegy.
 - Muhahahahha! – röhögtek ki. Olyan kedvesek.
- Ne már! Mindenki ezt csinálja! Pedig csak öten tudják rajtatok kívül, hogy ismerem őket, és ebből hárman csak találgathatják, ki az! Pff. – tártam szét a kezem lemondóan. És ki az az öt? Lis, Dan, anya, Jessie és Vince. Apa pedig igazán ki sem néz a munkájából. Amikor utánam néz, akkor csak utánam, az már nem érdekli, kikkel, hogyan, hol, mi. Nem is olyan nagy gond, szerintem. Ilyen ismerősökkel.
 Mikor a fiúk elmentek, Bell elkezdte tervezgetni, hogy mi lesz, ha megismerkedik a fiúkkal, aminek őszintén megvallva nincs túl nagy esélye. Bár ezt csak Vic tudja, de biztos nem rakjuk egy szobába a két csoportot. Volt olyan nagylelkű, hogy kijelentette, hogy Niallt meghagyja nekem, így viszont már csak Zayn maradt. Mi viszont gyorsan tiltakozni kezdtünk, hogy az nem fog összejönni, így „sajnos” az ő édes-drága Benjénél kellett maradjon. Haha!

31. rész – Első tanítási nap

Sziasztok drágáim! Újra itt vagyok egy résszel, 9-el az 5400 megtekintés előtt, kilenc olvasóval, és néhány elszórt kommenttel, amiknek nagyon örülök. Remélem, tetszeni fog nektek ez a rész is! ❤ Jó olvasgatást! Kommentelni ér! :)

Igen. December első hétfője van! Vissza az általános (nem a rendes) kerékvágásba! Reggel felraktam egy kis szokásos sminket, egy blúzt meg egy egyszerű csőnadrágot, szóval megint nem túloztam el, bár sosem szoktam. A lényeg, hogy ne legyen túl laza, de azért nem viszem túlzásba, tényleg nem. Gyorsan oldalra fontam a hajam, felkaptam a táskám, és rohantam is, nehogy lekéssem az órám.
- Ninaa! – ordították az aulában az én édes kedves barátaim. Á, senki sem nézett oda, á! Na, mindegy. Bekaroltam Victoriával, és úgy vonultunk fel a másodikra. Óra előtt volt még egy kis időnk, szóval kiültünk a padra az ablak elé dumálni. Annyi mindent tudtak mesélni a suliról. Szegények meg még nem is tudják, hogy ismerjük a 1D-t, pedig Vic már nyilvánosan jár Hazzával. Uhh. Na, majd szombaton. Hátha túlélik. Végül is Paul után egész jó sztorit lehet kihozni belőle. Na meg ott van Jessie is. Hmm…
Csengetéskor szétrebbentünk és berohantunk a terembe. Gyorsan kipakoltam a cuccaimat, és kényelmesen elhelyezkedtem a padban. A többiek várták az órát, én izgatottan terültem el a székemben (totál ellentét, de nem zavar), és vártam, hogy bejöjjön a tanár. Hát kicsit máshogy terveztem el a napot, de az első órát tartó tanár azt sem tudta, hogy vagy két hónapig nem voltam suliban, így nem volt miért felhajtást csinálni. Nem is kellett, csak azért másra számítottam. Bezzeg a második órán. Mondjuk úgy, hogy a fizika tanár nem igazán kedvel, akkor sem, ha színötös vagyok.
- Osztály! Üdvözöljük köreinkben Nina Thompson énekesnőt! Tapsolni, tapsolni! – ösztönözte a többieket. Egy „kicsit sem” volt gúnyos. – Drága, örülök, hogy végre befáradt az iskolába. Gondolom élvezte az elmúlt heteket.
- Köszönöm tanár úr, a kedves fogadtatást. – mondtam. Aztán eszembe jutott valami más, és felgyúlt az agyamban a kis lámpa. Terrorra feleljünk terrorral! – Bár, ami jár az jár… - néztem a tanárra. Életemben nem viselkedtem még így az iskolában, de őszintén szólva, élveztem. A többiek röhögtek, a tanár meg kigúvadt szemekkel nézett rám. Adjuk meg a módját ennek a pár hónapnak már. Aztán nem kell tovább bírnunk egymást.
- Ha már így állunk… - kezdte. Felnéztem rá. Na mi lesz? Nem tudsz kitalálni semmit nekem? - …kezdjük a felelést mondjuk veled! – mondta, és amolyan ’na, ehhez mit szólsz?’ fejjel nézett rám.
Mint akinek nagy fáradtság csak felállni, oldalra fordultam, és kikászálódtam a székemből. Kimentem a tábla elé. Nem voltam lassú, nem volt miért. Azok húzzák az időt, akik nem tanultak. Én tanultam!
- És az utolsó kérdés… - nézett rám, amolyan ’most megbuksz’ ábrázattal. Na igen, ha nem tudom, egyes, és nem érdekli, hogy eddig mindenre rávágtam a jó megoldást.
- Tanár úr! Ezt még nem is tanultuk! – ordította Be Emett, miközben a kezét lóbálta. Én csak rámosolyogtam.
- Oh, elnézés… – kezdett bele gúnyosan, de én már rávágtam a jó választ. Készültem, tudtam, hogy ez lesz. Totálisan kiakadt, rácsapott a naplóba, és a helyemre küldött az ötössel, én meg csak vigyorogtam. Mos komolyan túljártam a tanár eszén! Az osztály csak huhogott. Mérgesen az asztalra csapott, miközben én továbbra is élvezkedtem a többiek reakciójában.
- Ha akarja, meg is tarthatja az órát!
- Ha átenged az érettségin. – mondtam. – Persze csak ha meg lesz, mondjuk négyes-ötös színvonalú.
- Majd meglátjuk. – szórt rám villámokat a szemével. Gyors megnéztem mi a következő anyag, és kimentem a táblához.
- Lazán felírtam az óra címét a tetejére, és elmagyaráztam, hogy miről is van szó. Már nem volt lámpalázam. Egy egész csarnok előtt énekeltem, és a tévében is adtak! Ezek után nincs para az osztály előtt. Ráadásul az anyagot is megtanultam.
Ezek után valamivel érthetőbb nyelvezettel, elmagyaráztam az agyagot, néha bemutattam, hogy ez hogy is néz ki, a szabályokat meg pirossal szó szerint kiírattam. A munkafüzetben a feladatokat segítettem megoldani, aztán mivel még volt öt perc…
- Köszönöm a lehetőséget tanár úr! – mondtam. – Vége az órának. – sétáltam vissza a helyemre, felkaptam a cuccaim, és kisétáltam a teremből. Pofátlanság? Lehet.
Ez volt az első fizika óra, amit élveztem. A többiek is, de csak azért mert a tanárt lealáztam, és végre érthető nyelven lett elmondva a lecke. Amúgy a tanítási részt tuti nem bírták. De ez nem érdekel, csak a tanár, aki most teljesen ki van rám akadva. Haha!
- Hogy telt az óra, csajszi? – karolta át a vállam röhögve Jeremy. Kicsit ijedtem meg.
- Hmm… egész jól! – vigyorogtam cinkosan, időközben hozzánk csapódott barátnőmre.
- Mi az? – néztek rám rosszat sejtve. Ekkor kicsapódott a mellettünk lévő terem ajtaja (mivel elég üres volt még a folyosó, feltűnt), a fizika tanár bosszús fejjel rohant el mellettünk, én ráböktem, miszerint vele kapcsolatos, aztán visszanéztem a terem ajtajára. Ott és abban a másodpercben letaglóztam. MI?! TOM? Mi a frász? Nem, biztos nem. Ekkor a kezemben megrezzen a telefonom.
Szia, aranytorkú! Remélem, nem leszek nagy gond.
Tom. Biztos, hogy Tom írta. Abban a pillanatban kinyújtottam oldalra a karom, és megragadtam a srác karját. Felmutattam neki az SMS-t.
- Mit keresel te itt? – kérdeztem.
- Nem sokat változtál. – mosolyodott el (talán kissé szomorkásan). Tudom, hogy mire értette, nem vagyok idióta.
- Csak felelj! – szorítottam jobban a karját. Amíg én mérgesen néztem rá, addig minden más lány arról álmodott, hogy a közelében lehessen. Most komolyan?
- Ez az utolsó évem. Miért ne lehetne normális? Jó?
- Normális? Jó? Azt valamikor szeptemberben kellett volna kezdened! – mondtam.
Jajj, és amúgy mit keresett ott az én tizenegyedikes fizikámon? Mi emeltben nyomjuk, ezért vagyunk együtt a sima tizenkettedikesekkel. Bárcsak ne lennénk.
- Jobb később, mint soha. – vigyorgott. – Amúgy gratulálok. – mondta, és elment. Mi van?!
- Oké. Most aláztam porig a fizika tanárom, ötösre feleltem a következő anyagból, megtartottam az órát… de… EZ MI VOLT?! – kérdeztem.
- Tom… - szólalt meg legelőször Bell. De azért látszott, hogy őt is eléggé meglepte a dolog.
Ezután csengettek. Mármint nem jelzőt, hanem már órára. A folyosóról a diákok háromnegyede már eltűnt. Összenéztünk, aztán gyorsan elkezdtük rohanni órára.

A nap vége egy osztályfőnöki volt.
- Jó napot, osztály! – lépett be a tanárnő. – Örömmel tölt el, hogy ismét köreinkben van Nina is. – mosolygott. – Gwen, gratulálok a versenyedhez, nagyon szép eredmény! – mondta, és még vagy öt percig folytatta.
Ezek után szó esett még a késésekről, tanulmányi (rossz) eredményekről, és a szemtelen viselkedésemről. Hát persze, hogy az édes drága fizika tanárom pletykált a tanáriban! Ah! Na, mindegy, már nem bír érdekelni.
 Szerencsére ez volt az utolsó órám, és ma a többiekkel egyszerre végeztem, így együtt beültünk a legközelebbi gyorsétterembe. Míg én a többieknek meséltem, Vic telefonon beszélt a „titkolt pasijával”. Szép kis társaság vagyunk.

30. rész - Cheryl

Sziasztok. Túl vagyunk az 5000 megtekintésen! Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki olvas! ♥
Itt az új rész, ami kicsit furcsa lett, de azért elmegy. Jó olvasgatást. :)
U.i.: Csekk! KLIP

- Amúgy miért is keresett Cheryl? – kérdeztem. Tudtam, hogy fellépett. Csak miért keresett volna engem? Pont engem? Egy világsztár! Ez azért kicsit ironikus.
- Ja, csak látta, amikor énekled a dalát, és beszélni akart veled. Kis kedvenc. – foglalta össze Vince. Valamit tudhat. Vajon miről maradtam le tegnap?
- Na azért ennél többről lehet szó. – vágott közbe Jessie. Valahogy gondoltam. – Azt mondta, amint lehet, találkozzatok. Mindjárt itt lesz. A mellettünk lévő terem üres, ott tudtok négy szem közt is beszélni. – mondta, és kitolt a teremből. Kimentem az előtérbe és egy kényelmes fotelben dőltem el. Vajon mit akar? Nem volt sok időm ezen gondolkozni, ugyanis egy perc múlva már meg is jött kísérettel együtt.
- Hello, Cheryl. – álltam fel, és kezet fogtam vele. Kissé felderült az arca. Intett a kísérőinek, akikben két hatalmas öltönyös bengát tisztelhettem, mire azok leváltak tőlünk és nézelődni kezdtek a terembe. Mi pedig bementünk a terembe. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint a mellette lévő, amiből az előbb zártak ki. Leült a lehető legkényelmesebb fotelbe, én meg szembehúztam avval az egyik másikat, és így jobban tudtunk beszélni.
- Öhm… - kezdtem volna bele, de nem nagyon volt tervem, hogy mit mondjak.
- Ne mondj semmit. Elmondom, mit szeretnék, aztán megegyezünk. Vagy nem. – mondta jóval határozottabban, mint én azt a fél szótagot. – Tudod, nem igazán szoktam követni a tehetségkutatókat. A válogatásból tényleg csak a te videód láttam. Valaki megmutatta, hogy „nézd már, nagyon állat a csaj” és én megnéztem. Be kell valljam, amit te azzal a dallal műveltél, ha nem is pont akkor, de bármikor, az egy csoda. Minden a helyén, mintha neked írták volna. Csodálatos volt. Onnantól követtem a tehetségkutatót. A párbajban jól szerepeltél, onnantól is, bár nem volt teljes. De te tudod, miről beszélek, mert a Rolling in the Deep-el megint nagyot alkottál. Fogalmam sincs, miért pont téged raktak ki. Na mindegy. – hadarta el. Hú.
- Köszönöm szépen! – mondtam. Hát ennyit tudtam kifacsarni magamból.
- Szóval a kiadómnál felajánlanánk neked egy lemezszerződést. Meg videoklipek, vagy ilyesmik. És szeretném, ha coverelnéd a dalt. – mondta. Tudta, hogy tudni fogom, melyikről van szó. Melyikről lenne szó, ha nem a The Flood-ról?
- Wow. – emésztgettem a hallottakat. Ez kicsit sok. Nagyon köszönöm,de még nem vagyok biztos, szóval a kiadós ügyön gondolkodok. De mindenképpen lekeverjük a dalt. – mondtam. Egy kis ízelítő a rajongóknak, aztán jöhet az album. Már alig várom!
- Rendben, gondold át. Mikor kezdhetjük? – kérdezte izgatottan.
- Leghamarabb a téli szünetben. Tanulnom kell. Nagyon sokat. – mondtam szomorkásan. Nagyon szívesen dolgoznék vele, de jelenleg érettségi előtt állok, szóval nagyon rossz az időzítés.
- Kár. És utána? – kérdezte reménykedve.
- Érettségi után. De mindenképp. – mondtam.
- Szép tervek. – mondta. – Mindegy, majdcsak összehozzuk akkor. Itt a számom, amint ráérsz, hívj! – parancsolt rám, és átnyújtott egy cetlit.
 Ezek után tovább beszélgettünk, eleinte szakmaiakról, de öt perc múlva már eléggé kezdett elterelődni a téma, és még a „mi van köztünk Vince Kiddel?” kérdés is elhangzott. Végül egy öleléssel búcsúztam tőle és kikísértem a bengákhoz az előtérbe. Ezek után visítva rohantam be a szobába, ahol nélkülem valamivel laposabb volt a hangulat, szóval feldobtam egy kis sikítással. Örültem, na. Mindent elmeséltem nekik, ők meg tök büszkék voltak rám. Azonnal előbányásztam a telefonom a táskámból, és kiírtam twitterre. Ááá, ez annyira jó!

29. rész – Áramszünet

Sziasztok! Meg is érkeztem az új résszel! Nem csak ide, a másik történetemre még ma felkerül a harmadik rész. Ezen kívül az új blogomra felkerült az első novellám, és készül a második ritika is. :) Na meg persze mostantól nem Nina.* vagyok, a sajtá nevemről, hanem ❤TheWriter❤ . Persze nem fogom átírni folyton, meg ilyesmik, mert az csomó munka lenne. Szóval szimplán csak ezen a néven folytatom. Ezen kívül muszály megjegyeznem, hogy túlléptük a 4800 megtekintést, és megint kaptam egy kommentet! WoW! :)
Remélem nem untatlak titeket nagyon. Jó olvasást! #szeretemazolvasoimat

Nagy nehezen csak összehoztunk mára egy kis találkozót nálam. Mondjuk, a fele csoport még nem érti, miért ragaszkodok én ehhez annyira, de ráértek, meg kedvük is van hozzá. Persze megbeszéltük: a lányok csinálják a kaját, a fiúk meg gondoskodnak az italról (max a 30%-a lehet alkohol) meg a hangulatról.
Szóval mi már háromkor berontottunk a konyhába, egy sürögtünk forogtunk. Sütöttünk pizzát, házilag, isteni lett. Meg csináltunk mini szendvicseket és apró sütit is. A fiúk hoztak mindenféle innivalót, meg pár cd-t ami j lesz háttérzajnak.
Az elején elég jó volt a hangulat, a zene elég hangosan szólt, de csak annyira, hogy az emeleten már csak kellemes halk háttérzaj lehetett, volt kaja-pia, sokat nevettünk, a beszélgetések főként viccesek voltak.
Eközben kint zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Nem nagyon foglalkoztunk vele, erre felé folyton esik. Aztán annyira belemerültünk a beszélgetésekbe, hogy észre sem vettük, hogy kint közben mekkora vihar lett. Villámlott, dörgött, és egyszer csak nagyon sötét, és nagyon halk lett a ház. Persze! Áramszünet, a francba is! Nem csak hogy nem látunk, a zenének is annyi. Mi meg persze beijedtünk az első pár másodpercben, szóval konkrétan a légyzümmögést is lehetett volna hallani, ha lett volna lény a szobában.
Mindenki elkezdett a telefonjával világítani. Amikor nekem eszembe jutott, hogy van itthon egy csomó gyertya, ami azért elég hangulatos lenne. Szóval kerestem gyufát és először a nappalit világítottam körbe, meg egy picit az előszobát.
- Amúgy miért is most gyűltünk össze? – kérdezte Lou értetlenül, mikor meggyújtottam az utolsót a szobában.
- Mert máskor nem tudunk.
- Miért is? – kérdezte Zayn értetlenül.
- Naptár? Programfüzet? Nem? Nem szoktátok nézni? – kérdeztem hitetlenül.
- Nem igazán. – vallotta be Harry.
- Oké, akkor én elmondom, mi a program a következő pár hónapban. Szóval én most megyek suliba, ti forgattok, Dani táncol. Aztán én még többet tanulok, ti meg mentek turnézni. És úgy május végéig talán lesz két olyan egybefüggő nap, ami mindenkinek jó.
- De te minek akarsz ennyit tanulni? – kérdezte Lou értetlenül. Hányas volt vajon az átlaga?
- Figyelj már oda! – szólt rá El. – Mondjuk, mert le akar érettségizni. Idén.
- Úgy, hogy, most tizenegyedikes. – tette hozzá Dani.
- De minek? – értetlenkedett.
- Két ok. Egy, mert jövőre lusta leszek bejárni suliba. – mondtam, mire mindenki felröhögött. – Kettő: karrier.
Ekkor zajt hallottam fentről, de egyáltalán nem paráztam be. Fogtam a telefonom, egy csomó gyertyát, a gyufát, és elindultam a lépcső felé. Három lépcsőfokonként gyújtottam gyertyákat, a fok mindkét oldalára.
- „Turn the lights out, in the lighthouse…” – kezdtem énekelni, de nem énekeltem tovább, mert csak eddig tartott a fényes rész. A lépcsőre világítottam a telefonommal, de őszintén szólva nem adott valami sok fényt. Így persze elbénáztam, a lépcsőfok szélére léptem, a lábam megcsúszott, én pedig lejjebb zúgtam. Meg szerintem le is zúgtam volna az aljáig, ha „valaki” nem fog meg. Na, ki az, aki mindig ott van, amikor bajban vagyok? Niall kedves. Hátrafordítottam a fejem, hogy megbizonyosodjak róla.
- Köszönöm. – sóhajtottam, azután megfordultam, vele szemben, és leültem arra a fokra.
- Auu. – dörzsölgettem a bokám. Aztán felálltam, és jobban odafigyeltem minden lépésre.
- Ah, ki gondolta volna, hogy az egész le fog zúgni? – tettem fel a költői kérdést bosszúsan, mikor beértem a gardróbba. Egy fogantyúra tettem vagy öt vállfa ruhát, mert nem tudtam dönteni, melyik blúzt vegyem fel. – Túl korán jöttetek. – mondtam, és Niallre néztem. Még át akartam öltözni. És most meg be akartam pótolni. És bezzeg most azonnal tudtam választani a blúzok közül. Gyorsan le is hámoztam a vállfáról. Pár másodperc múlva értetlenül néztem Niallre.
- Oké, gondoltam, hogy kimész, de felőlem maradhatsz is. – mondtam kissé gúnyosan, és hátat fordítottam neki. Már esélye sem volt kimenni.
- Jaaa! – nyögte ki, és elfordult. Gyorsan felkaptam a blúzt, kicsit megigazgattam a hajam, értelmesen leraktam a cuccokat, hogy ne kelljen újra feljönni miattuk, aztán magam mögött hagytam az égő mécseseket és indultam vissza le, Niallel a nyomomban. Szerintem azért „kicsit” el voltam pirulva, de szerencsére ilyen hangulatos gyertyafényben ezt nem lehetett látni. Hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy akartam, hogy kimenjen a szobából. De már mindegy, nem? Amúgy szerencsére nemigen vették észre, hogy más a felsőm, szóval nem kaptam gúnyos vagy perverz megjegyzéseket a fiúktól.
Amúgy elég jól elvoltunk ott a nappaliban. Ültünk a kanapén, a fotelban, a szőnyegen, ettük a még meleg pizzát, iszogattuk az italunkat, és jókedvűen beszélgettünk, viccelődtünk, sztorizgattunk, poénkodtunk. Mikor kezdtünk csendesedni, és a vihar sem volt akkora, Niallnek eszébe jutott, hogy a kocsiban van a gitárja (úgy két napja). Ezt mondhatta volna korábban is! Szóval behoztuk. Nagyon hangulatos volt Gyertyák, barátok, gitár, és Niall. Be kell valljam, a játékára kevésbé figyeltem, mint rá. Azok a szemek. És a mosolya. Mindig elolvadok tőle. Öt dal után sajnos visszajött az áram, és ment tovább a zene a cd-ről. Ami messze nem volt ennyire élvezhető. Persze ekkor jött a „ha bátrabb lettem volna…” elmélkedős rész. Szóval miközben azon agyaltam, hogy ha bátrabb lennék, mit csináltam volna, sorban elfújtam a gyertyákat, hogy rám ne égjen a ház. Ezek után már nem sok érdekes történt. Csak arra emlékszek, hogy ruhástól dőltem be az ágyba olyan négy körül… már csak egy mécses égett, az is hamarosan kialudt… valószínűleg.
Reggel, azaz pár óra múlva lementem kicsit készülődni, meg ilyesmik. Szép kis vasárnap. Jessie hívott, hogy tegnap Cheryl keresett, és hogy találkozzak Vince Kidd nevezetű barátommal, aki tegnap nem nyert, én meg buliztam. Azért voltam olyan kedves, hogy folyton követtem őt telóról. Csak nem volt kedvem felemelni a hátsóm és ott ülni a sminkesnél meg a fodrásznál húsz órát, aztán felvenni valakinek a göncét és végig ülni a backstageben, tudva, hogy én ma úgysem megyek fel a színpadra. És örülni, hogyha beteszik a tévébe, hogy „Hajrá Vince!”. Nem, volt annál jobb dolgom. Mivel még kicsit fájt a fejem (borozgattunk tegnap) lementem a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét. Felpöccintettem a kapcsolót, és az történt…………………………………………………………………………………. hogy semmi sem történt. Szuper, mondhatom. Szóval ha már kávé nincs, se fűtés, se semmi, tegnap óta, akkor felveszek valami meleget. Szóval még egyszer megmásztam a lépcsőt, és átöltöztem. Szerencsére a fürdőben van egy kis ablak, így meg tudtam csinálni a hajam, és egy egyszerű sminkre is futotta a szürkületben. Összepakoltam pár cuccot, kicsit rendet tettem, és kimentem az utcára. Miközben bezártam az ajtót, körülnéztem. Kint volt a szomszéd. Ohh, még őt sem láttam. Miközben elindultam (egyébként felé) megkérdeztem, hogy náluk van-e áram. A válasza egy hatalmas nem volt. Szuper, akkor nem csak nálam van gond, hanem feltehetőleg az egész utcában, vagy még jobb! Az egész környéken. Most egyrészt örülhetnék, hogy nem csak én szívok, de nem fogok, mert jobban le vagyok foglalva azzal, hogy most csak telefonról tudok kommunikálni egy jó darabig, és vagyok olyan rendes, hogy a közelemben lakókra is gondolok. Na ugye?
- Késtél! – szólt rám Jessie.
- Jajj már, ezt tegnap kellett volna mondanod! – nézett rám Vince, mikor beléptem az ajtón.
- Nina cica! – jött oda az ex mesterem, és jobban végigmért. – Mit csináltál te tegnap? Vagy inkább csináltatok?
- Áhh, csak egy kis borozgatás, zenélés, beszélgetés, hangulatvilágításban gyertyafénynél. Jó volt. Négykor sikerült is bedőlnöm az ágyba… - gondoltam vissza.
- És ma mit csináltál? – kérdezte érdeklődve a csapatunk nyertese. Eközben rosszkedvűen nézegettem magam a tükörben, és észrevettem pár karikát a szemem alatt.
- Hány óra van amúgy? Nem tudom. Valaki ad egy kávét? Felkeltem, elrendeztem a házat. Tényleg, hívni kéne egy áramszerelőt… aztán jöttem.
- Villanyszerelőt? – nézett rám értetlenül a két másik szobában tartózkodó ember. Ebből is látszok, milyen nagy London.
- Az egész környéken nincs áram. És ez rám is vonatkozik. – mondtam fáradtan, aztán a telefonomra néztem. Tíz huszonhárom. Szóval aludtam hat órácskát. Egész jó.
- Pff. – nézett rám sajnálkozva Vince.
- Jajj, amúgy ugyebár én gratulálok ahhoz, hogy eddig eljutottál, ez is nagyon szép, azért simán megnyerhetted volna! – mondtam. Hogy ne csak rólam legyen már szó.
Miközben én hátradőltem a fotelben és pihengettem, hallgattam Jessieék beszélgetését, meg elég hangosan dúdoltam egy tegnapi számot.
- Ez mi? – kérdezte Vince egy idő után.
- Egy szám tegnapról. Gitár. – mondtam. Ennyi az össz infó, amit tudok, szóval remélem nem várt többet.
- És ki gitározott? – kérdezte összehúzott szemmel, Jessie meg értetlenül nézett rá, amolyan „nem igaz, hogy nem tudod!” fejjel.
- Hát a szőke kis szívtipró, aki most szerintem be van rágva rám. – mondta, hogy mindenkinek egyértelmű legyen. Ebből senkinek nem esett le semmi. Szőke fejű barátocskám jó ha a mondat első felét sejtette, engem meg lekötött a második része.
- Mi?! Miért? – kérdeztem értetlenül. Jessie egy darabig bámult rám, és közben összerakta a képeket. Van egy olyan érzésem, hogy többet tud a szerelmi ügyeimről, mint én.
- Istenem! Nem igaz, hogy a kis barátnődék már nyilvánosságra hozták, hogy járnak, te meg még itt bénázol! – kiáltott fel hitetlenül.
- Nem bénázok, csak óvatos vagyok, és ilyenek a nézeteim! – mondtam. Na nehogy engem szidjon már!
- Komolyan nem ér meg egy próbát? – nézett rám szánakozón. Köszi, én is szeretlek!
- Nekem nem. Biztosan. – ráztam meg a fejem.
- Te tudod. – mondta kelletlenül.
Most na, nem vagyok az a nagyvárosi lány, aki visszabeszél a tanárnak (Bellel ellentétben), akit minden hülyeségbe könnyen bele lehet rángatni, vagy inkább csinálja magától a baromságot. Könyörgöm, csak egy lány vagyok egy nyomorék kisvárosból, akinek ezelőtt csak két kamubarátja volt, és az egész élete során a legjobb napja az volt mikor a délutánt a stégen töltötte! Kicsit gyors ez nekem… még csak december lesz! Könyörgöm!

28. rész – London, baby!

Hellóka! Üdv újra a blogomon, remélem nem untatok meg. Itt vagyok íz új résszel, ami után hamarosan pár egybefüggő valamivel izgalmasabb rész is lesz. Én más nagyon várom. Remélem tetszeni fog, jó olvasgatást! :) Nina.*

Amióta utoljára találkoztam a két jómadárral (tegnapelőtt), azóta nem hallottam róluk, úgyhogy le is szálltam az ügyükről. Tegnap kis családi program, séta közben autogram osztás, bepakolás, meg ilyesmik. Szóval el is lett róluk terelve a figyelmem, meg amúgy sem nagyon szándékozom velük fárasztani az agyam. Szóval ma hajnalban fogtam magam bőrönddel mindennel együtt, és kimentem a vonatomhoz. Utaztam két órát, hallgattam a lejátszási listáim, a fejem nekidöntöttem a hideg ablaküvegnek, és néztem a mellettem elsuhanó tájat.
Pár óra utazás után Londonban le is szálltam, mindenki mással együtt. Kicsit szlalomoztam a sok ember között, aztán a bejáratnál belefutottam egy lehajtott fejű álcázott ismerős alakba, szóval „véletlenül” beleütköztem,
- Jó reggelt! Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle.
- Nem tudtam aludni, és eszembe jutott, hogy nem tudsz hogy hazamenni.
- Létezik taxi, metró, busz, hadd ne soroljam tovább, de azért köszi. – mosolyodtam el, és magammal rángattam kifelé, nehogy a végén még valaki felismerje.
A kocsiban ülve épp nagyban üzengettem Victoriának, és röhögve olvastam fel pár mondatot, amikor is eszembe jutott, hogy nincs otthon tea. Márpedig olyan nincs, hogy nincs otthon tea! Minden nap iszok teát. Az Eleanor’s a kedvencem (nem csak az íze miatt), és elfogyott! Szerencsére megláttam egy helyet, ahol biztos találok. És még mit találtam meg? Ohó, meg kell állnunk!
- Zayn. Stop! Itt megállunk. Nincs teám.
- Tragédia! – röhögött.
- Eleanor’s! – tártam szét a kezem. Arra nekem szükségem van, minden nap, legalább egy csészével. Ja, és tej nélkül.:D /És tudom, hogy valójában Yorkshire, de mi csak így hívjuk./
- Jól van. – sóhajtott, miközben kiráncigáltam a kocsiból. Toronyirányt, át a forgalmas út közepén, az utcán járkáló emberek között, és bemértem a célpontot. Tök véletlenül neki löktem Zaynt Perrienek, és szépen ott is hagytam. Én mentem teát venni, őket meg hagytam kicsit beszélgetni. Haha! Perrie boldog, Zayn boldog, Zayn meg akar ölni, nekem meg kell tea. Ez szerintem így egész jó.
- Ezt mindenképpen muszáj volt? – kérdezte, mikor végre beszállt a kocsiba.
- Igen, egész jól elbeszélgettetek. – mondtam.
- Miből gondolod? – kérdezte.
- Hamarabb végeztem a vásárlással. – mutattam fel a szerzeményem. Hitetlenül elröhögte magát.
Már a házam előtt, segített kivenni a hatalmas bőröndöt.
- Köszi, hogy elhoztál! – mosolyogtam. Csak intett, aztán hamarosan el is ment. Én felcuccoltam a lépcsőig, aztán szétnéztem. Az utcában egész nagy volt a forgalom, mivel még péntek volt. Az emberek rohantak dolgozni (autóval), vagy siettek suliba (gyalog), én meg kivettem a leveleket és az újságokat a postaládából. Legjobb vagyok.
Felvittem a bőröndöt a szobámba, két polcot kicsit átrendeztem, hogy ráférjenek az otthonról magammal hozott kis dísztárgyak, meg mik. Aztán szétválogattam a ruháim két opció szerint. Az első: mosni kell. A második: mehet a gardróbba. Szóval nem volt nehéz dolgom.
Ezek után azon gondolkodhattam, hogy felvehetném kislemezre a Voice-ban énekelt dalokat. Talán. Felírtam egy cetlire, elraktam egy jó helyre, és mellőztem az ötletet egyelőre. Érettségiig úgy sem lenne rá időm. Aztán meg jó lenne letenni, mondjuk egy középfokú C-t franciából, ha már ennyi ideje tanulom. Aztán már tényleg jöhet a karrier. Jut eszembe: Be kéne jelenteni a terveimet az igazgatónak!
Szóval fogtam magam, ellenőriztem a külsőm, és mentem is suliba. A portás beengedett, és elég furán nézett rám, hogy összesen egy válltáska volt rajtam, amiben nem fél el egymás fölött/mellett egy fél literes üveg és egy összecsukott esernyő. Szerintem ez sem nézte a tévét az elmúlt pár hónapban, na de mindegy.
Bejelentettem, hogy beszélni szeretnék az igazgatóval. Pár perc múlva be is engedtek. Simán ment minden, mondjuk kicsit sajnálta (vagy csak megjátszotta magát), hogy egy év után már megyek is,meg éltanuló is voltam… igazából nem érdekel a véleménye, az a lényeg, hogy elintéztem. Mondjuk addigra vége lett az első órának. Ilyenkor mind a négyen együtt töltjük a szünetet, mert egymás melletti termekben vagyunk, és mindig találunk pár szabad széket, egy garnitúrát, radiátort, vagy rosszabb esetben állva beszélgetünk. Ma sem volt ez máshogy, szóval könnyen megtaláltam őket. Meg engem is a Voice nézői, szóval lényegesen több idő volt odaérnem.
- Sziasztok! – ugrottam be közéjük.
- Nina! Te még élsz?
- Helló! Mit keresel te itt?

- Csak beugrottam az igazgatóhoz, de órára be nem megyek, nincs az az Isten.
- Miért pont Isten? – kérdezte Jeremy. – Miért nem pénz?
- Mert van az a pénz, amiért bemennék órára ma is. – kacsintottam.
- Ááá. Jó, értelek!
- Ma átjöhetnétek suli után. – vetettem fel. Otthon úgy sem csinálnának semmi értelmeset.
- Jó ötlet! Megyünk. – mondták kb. egyszerre, aztán megszólalt a csengő.
Lefelé még megállítottak páran, de aztán már tényleg szabad voltam. Előttem állt még az egész nap, és csak délutánra szándékoztam hazaérni. Szóval kicsit szétnéztem a városban. Buckingham palota, Trafalgar tér, Tower Bridge, meg úgy egy csomó minden. Szívesen felültem volna a London Eye-ra is, de nem volt rá pénzem. Na, majd legközelebb. De még így is csak tíz óra volt. És akkor eszembe jutott: kivel nem találkoztam régóta? Ellel és Danivel. Tudtam, hogy a városban vannak, szóval felhívtam őket.
- Komolyan nem ültél még a London Eye-on? – kérdezték hitetlenül, miután abbahagytam a mesélést. Belém karoltak, és húztak, kifizettek három jegyet, beszálltunk egy fülkébe (csak mi hárman) és mentünk.
- Uh, köszönöm! – mondtam, és gyönyörködtem a kilátásban. London tényleg nagyon szép város, onnan fentről meg egyenesen eszméletlen. Nagyon durva, nagyon jó volt. – London, baby! – ordítottam, mikor a kör tetejére értünk, aztán mentünk tovább, le. Őszintén szólva nem nagyon akartam leszállni, de úgy is muszáj volt, meg egy csomó idő elment vele.
Ezek után beültünk valahova sütizni, és nagyon sokat beszélgettünk. Ezen kívül nagyon jól éreztem magam. Mindkettejüket nagyon bírom, hamar eltelt velük az idő… sajnos. Nekem menni kellett tanulni, nekik meg hamarosan menni kellet valahova. Szóval én mentem haza, ők is haza, és út közben felhívtam anyát, hogy épségben megérkeztem. Kicsit leszidott, amiért nem előbb hívtam. De hát na, lefoglaltak Zayn Malik szerelmi ügyei.
Egy elég durva tanulás után (tényleg mindent bepótoltam), megkértem a négy közeledő barátom, hogy vegyenek nekem valami kaját, mert fáradt vagyok főzni. Szóval miközben ők mesélték, hogy mi volt a suliban, meg mekkorát röhögtek, addig én ettem a pitámat. Még meleg volt, egyenesen a KFC-ből. Aztán tényleg töviről hegyire elmeséltem mindent, ami a legutóbbi találkozásunk óta történt. Hát, Victoria értett, a többiek meg csak pislogtak, és azt sem tudták néha, hogy kikről van szó. Szerintem egyszerre túl sok volt az új információ, és a felét sem fogták fel, szóval nem kérdeztek rá. Közben szétosztottam közöttük az emléktárgyacskákat. Már csak három maradt. Egész szépen bevásároltam.
Ezek után azon gondolkodtam, hogy mi legyen holnap. Talán csinálni kéne valamit. Csak úgy lazulni. Mert utána jön a december. Én megyek iskolába, és éjjel-nappal tanulok majd, hogy le tudjam tenni az érettségit. A fiúk meg forgatnak. Azután nem sokkal turné. Kéne egy kicsit lazulni még holnap.

9 ok, amiért ez a bejegyzés létre lett hozva...

Na, több okból is hoztam létre ezt a bejegyzést. Szépen sorban, pontokba szedve (mint SzJGben Kinga, csak kedvesebben) lássunk is neki.

1. Megvan a második kritika a blogra amit a kinézet fülön tekinthetsz meg. Köszönöm szépen L.T.P.~nek. Többet a linken tudhattok meg erről.

2. Grammy! Grammy-grammy-grammy! Vote for 1D! ITT Kicsit szégyen, hogy csak harmadikok vagyunk, előttünk a TWFamily és a Belieberek pedig aztán tényleg felhúzzák az agyam...

3. Statisztikák: Ugyebár kicsit becsokiztam, amikor megláttam a 4100+ megtekintést és az új feliratkozóm! WoW! Nagyon örülök. :) ♥

4. Ugyebár indítottam egy új blogot, egy másik helyett, és nemrég felkerült rá az első rész. Szeretném, ha egy kicsit betekintenétek oda is. Előre is köszi! *-* Tél előtt...

5. Egy elég ügyes kis bloggerina nemrég kezdte el ezt a blogját, de én más olvastam tőle mást is, így nagyon várom a következő részt. De sajnos most elkobozták tőle a gépet, így nem tud felrakni részt. Ezen kívül a megtekintései száma a béka segge alatt van, úgyhogy gondoltam meglepném egy kis reklámmal. :) Szóval katt a blogjára, és olvasgass (ha van kedved). be happy

6. Ha már szóba jött SzJG Kinga, és hamarosan megjelenik a sorozat nyolcadik része, az Örökké, miért ne tehetném fel a képet? :)  

7. Megint változtattam kicsit a blog kinézetén. Remélem nem gond, és tetszik is. :)

8. Most már fogalmam sincs mit írjak, szóval ennek a posztnak ITT a vége.

9. Köszönöm, hogy olvastok! #szeretemazolvasoimat  ♥ Nina.*

27. rész – Dan és Lis

Hellóka! Tényleg megleptetek, amikor megláttam, hogy túl vagyunk a 4000 megtekintésen. Ráadásul kaptam egy kommentet, és az ötödik feliratkozóm is felvállalta magát. Szóval nagyon happy vagyok. Ezen kívül még a másik blogra is érkezett pár visszajelzés, amitől szintén feldobódtam, így még ma délután felraktam rá az első fejezetet. Mivel a mai nap ezeken kívül is szolgált pár siker élménnyel, gondoltam, idő előtt felrakom ide is az új részt. Jó olvasgatást! :') ♥ Nina.*

Délelőtt a városban jártam. Először is vettem egy cuki alvós pólót, mert még mindig nincsenek értelmes boltok a városban, így fix, hogy utcai ruházatnak semmit sem veszek. De ez olyan aranyos is volt, meg szép is, hogy megvettem. Aztán sorra jártam a boltokat, míg évül mindenki házába nem sikerült vennem valamit a városból. Ezek után hazamentem, és kicsit gépeztem. Épp Avriltől szólt az Alice, amikor észbe kaptam, hogy vége a sulinak. Hogy mi juttatta eszembe? Valaki megint szétdobálta az ablakom kaviccsal? Vajon ki?
- Ahj, már megint mit keresel itt? – nyitottam ki az ablakom.
- Szakítottam Lissel. – mondta.
- Pff, hülye vagy. Nem sokra mész vele. – röhögtem el magam. – De most komolyan. Minek? Nehogy azt hidd, hogy ezzel bármit is elérsz!
- De… - kezdett bele. Ó, jaj.
- Ne! Hívd ide List! És akkor hajlandó leszek beszélni.
- Miért pont én? Miért nem te hívod ide? – kérdezte értetlenül.
- Egyrészt azért, mert én május óta nem beszéltem vele rendes hangnemben. Másrészt pedig mert addig legalább kicsit tudtok beszélgetni. És ezt most vagy jó értelemben fogod fel, vagy rossz. – tártam szét a kezem, és elhessegettem. Fúú, hogy itt mik lesznek.
Persze kicsit megijedtem, így azonnal hívtam Victoriát.
- Vic. Összeugrasztottam a két jómadarat. – mondtam.
- Gratulálok! – vigyorgott. Hallatszott a hangján.
- Oké, mindjárt idejönnek. Beszélni. Mi a frászt csináljak?
- Hát szerintem legyél erős, és tipord őket a földbe. Mos fordult a kocka! Dönts jól. – mondta.
- Azt hiszem, én ennyire nem vagyok kegyelmetlen. – mondtam.
- Kitervelsz valamit. – mondta magabiztosan. – Londoni vagy! Meg tudod oldani, baby. Na, de nekem most le kell tennem, mert rohanok. Szia!
- Szia! – mondtam, és letettem. Nemsokára ideért a két jómadár is. Hát ez nagy lesz. Fogtam magam, út közben belefutottam anyába, aki akkor érkezett, üdvözlésként nyomtam egy puszit az arcára, mondtam, hogy csak a ház előtt leszek, és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Azt hiszem egy nagyon nagy megbeszélésre van szükségünk. – mondtam. – Mi ennek a célja? Csak tisztázni, hogy mit gondolunk egymásról. Nem békülés, és nem összeveszés. Nem volt benne a tervben, hogy szakítsatok. Sőt, az sem, hogy bármejikőtökkel összefutok. – mondtam őszintén. – Ja, és mindent őszintén. Nincs kertelés!
- Pff. – nézett rám unottan Lis. – Honnan kezdjük?
- Mi mondjuk ötödiktől, mert akkor kezdődtek a dolgok igazán. Dan mázlista, ő kilencediktől.
- Kezd te. – böktek rám.
- Én már mindkettőtöket beavattalak pár részletbe, szóval én leszek a trilógia harmadik része. – mondtam elégedetten. Jobban megy, mint gondoltam.
- Aj, rendben. – mondta Dan. – Lányoké az elsőbbség!
- Bunkó! – nézett rá Lis. – Szóval. Ötödik? Már első óta ismertük egymást. Elég jól megvoltunk. Engem elég sokan bírtak, mondjuk veled töltöttem a legtöbb időt. Elég sokszor bajba keveredtünk hetedik után. De szépen kimásztunk belőle mindig. Aztán megismerkedtünk Dannel. Azaz előbb én, aztán bemutattalak neki. Szóval az elmúlt két évben főleg együtt lógtunk. Szerintem elég jól megvoltunk mi hárman. Igen, már úgy is tudjátok. Az első pillanattól tetszettél nekem. De nem tudtam, hogy mondjam el. Aztán megismerkedtünk ezzel a bandával, és te folyton róluk áradoztál. Májusban meg kijelentetted, hogy mész Londonba, mégis. Itt hagytál minket! Persze ha már így alakult, kaptam az alkalmon, és így jöttünk össze. Dan azért nem tudott rólad semmit, mert én nem akartam, hogy tudjon. Hogy esetlen utánad menjen, vagy valami, mert tudtam, hogy egyikőtök sem közömbös a másiknak. – mondta Lis szégyenkezve. – De most Dan jön!
- Pff. Szóval bementem a terembe és ott volt két jó csaj. Lis odajött, és rajta keresztül megismertelek téged is. Elég jó társaság voltunk. Ezek szerint ez egy szerelmi háromszög lehetett? Igen, mindketten kicsit többek voltatok, mint valami barát. És nem tudtam választani. Aztán amikor mentél, téged hagytalak, és maradtam Lisnél. Persze közben fogalmam sem volt, hogy te mit csinálsz.
- Mert ha tudtad volna, mit csináltál volna? – kérdezte mérgesen Lis.
- Nem tudom.
- Már mindegy. Itt maradtok, mind a ketten, és nem jöttök Londonba, max egyetemre! – mondtam. Még csak az hiányozna.
- Rendben, de most te jössz.
- Hát, ez lényegesen hosszabb lesz. És részletesebb. Amikor megismerkedtünk, te már akkor is sokkal népszerűbb voltál, és a kettőnkből álló csapatban mindig csak a másodikként tekintettél rám. Amikor bajba keveredtünk, mindig szépen kimásztál belőle. Engem meg ott hagytál, és egyedül kellett megoldjam. Volt, amikor kimaradtam egy jó buliból, csak mert te azt akartad. És aztán? Csak azért voltam ilyen jóban Dannel, mert te voltál, ezt beismerem. Mondjuk alig hagytál szóhoz jutni, szóval igazából mindegy. Te pedig kiélvezted a helyzetet, hogy nem tiltakozok, és kicsit csicskáztattatok, velem vitettétek el a balhét, és én észre sem vettem, mert olyan naiv voltam. Hogy is mondtátok. Közömbös, igen ez a jó szó. Szóval nem vettem észre, mert rólad azt hittem egy igazi legjobb barátnő vagy, és te sem voltál közömbös a számomra. Akkoriban naiv voltam, és önállótlan. Mert mindig ott etettetek, és én nem tudtam, hogy az vagyok. Bezzeg amikor elmentem Londonba, és már első nap eltévedtem, szembesültem a tényekkel. Hogy egyedül nem viszem sokra. Ez olyan volt, mint amikor besértődtetek, mert itt hagyom a várost. Akkor jöttem rá, hogy milyen naiv voltam, hogy azt hittem, igaz barátok vagyunk. De amint mondtam, hamar jött egy, azaz kettő, mivel kettő keze van ez embernek, szóval jött két segítő kéz, és elsegített a gimi első napjáig. Ott már magamtól szereztem barátokat, és ők tényleg igaz barátaim, mert ők tesznek is értem valamit, és érdeklem őket. Közben a segítő kéz bemutatott négy barátjának és a barátnőjének, akik elkezdtek terelni az utam felé, és beneveztek a Voiceba. Ott Jessie J a kezei alá vett, és kiképzett engem, Vince Kidd pedig segített Londoni lányt faragni belőlem. – ez az én történetem. Hosszú nyomorúsággal indult, de a vége derűs.
- Oké, értem én, de most elvileg kiestél. Mi lesz most? – kérdezte furán Dan.
- Kiestem… és? Attól még vannak álmaim, amikből tervet kovácsoltam. Az érettségi szünetig csinálok egy hatalmas hajrát. Annyit, hogy egész nap ki sem fogok látszódni a könyvekből. Ezek után leteszem az érettségit, igen, előrehozom. Miért? Hogy utána nyugodtan építgethessem a karrierem. Leszerződök, mondjuk a Syco-nál, vagy a Columbiánál, írok úgy tizenhárom dalt, felveszem, kiadom, kész is!
- Na igen. De ezt nem lehet csak úgy, hogy besétálsz és leteszel egy kottát az asztalra, hogy ha ez tetszik, akkor most felvesszük. – vágott közbe Dan.
- Na igen, de Nina kihagyott két fontos dolgot is. Az első, hogy már nem tekint rám barátként, sőt! Ja, és rád sem. És már egy csöppet sem tetszel neki. A második, hogy elég jó haverságban van Vince Kiddel, szóval akár csinálhatnák együtt is. Ezenkívül a mestere, Jessie is elég jó kapcsolatot ápol vele eddig. És az a bizonyos öt pár segítő kéz maga a One Direction nevű banda. – árult be Lis, amit egy szúrós tekintettel díjaztam.
- Két kérdés. Hogyan? Miért? – kérdezte értetlenül Dan. A második kérdés nem volt számon kérő, és a szerelmi ügyeimre vonatkozott.
- Egy véletlen folytán. És miért? Nincs igéző kék tekinteted. Nem sok alkalmat tudok felsorolni, amikor kedves voltál hozzám, és segítettél. Nincs túl jó hangod, és gitározni sem tudsz. Tudod, sosem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer legalább két órát egy házban töltsek veled tök lazán. És egy táv kapcsolat amúgy sem működne, veled meg kedvem sincs hozzá, bocsi. Jahh, és annyira helyes sem vagy.
- Mi van? – kérdezte értetlenül. Épp porig aláztam.
- Bocs, de már eléggé kikívánkozott belőlem.
- Szóval röviden. – vágott közbe Lis. – Nina fülig szerelmes. Nem tudom, pontosan, kibe. De biztosan nem beléd! – mutatott a végén Danre. Ez a megállapítás, ohh.:D
 - Tudjátok, a két év alatt összesen nem beszélgettem veletek ennyit. – mondtam elégedetten, és bementem a házba. Csak úgy, szó nélkül, köszönés nélkül. Hagytam, hogy a levegőben függjön akár életünk végéig ez a beszélgetés. Azt akartam, hogy ketten ismerjék be, tényleg jobban kellett volna bánni velem akkor, de most már benézték. Viszont azért jó lenne, ha újra összejönnének. Én minden esetre leszálltam róluk, és nem szándékozok ebben az évben többet beszélni velük.

26. rész – Twitcam

Sziasztok! Itt is vagyok az új résszel! Remélem örültök. :')
Február van, egy új kezdet. A Craziness - Őrület című blogomat befejeztem. Helyette újat kezdtem: Tél előtt...
Remélem azt is sokan fogjátok olvasni, és tetszeni fog.
Ezen kívül új szabályokat hoztam. Nem érdekel, hogy megvan-e a nézettség, és kommenthatár sem lesz! Hetente fogok részeket hozni. Bár ha nagyon unom magam, akkor lehet, hogy néha többet is felrakok. Rajtatok áll. Ettől még lehet komizni és feliratkozni!
Na de nem is rizsázok tovább, itt az új rész. Jó olvasást! Nina.*

Reggel csörömpölésre ébredtem. A francba, hajnali hét van, hétfőn. Mit akarnak ilyenkor? Húzzanak iskolába! Miután még egy kavics koppant az ablakomon, nagy nehezen felkeltem. Fogtam egy cetlit, és ráírtam: Dannek szeretettel.  Nina Thompson” Ez olyan, mint amikor valakinek névre szólóan dedikálok valamit.
Beletúrtam a hajamba, és álmosan odasétáltam az ablakhoz. Közben azon gondolkodtam, hogy ha híres lennék, és sokkal dögösebb, mit meg nem adnának a pasik pár ilyen pillanatért.
- Ne cseszd már szét az ablakom! – ordítottam.
- Mi történt augusztus óta? – kérdezte kíváncsian.
- Járj utánam! – kacsintottam, majd megdobtam a cetlivel.
- Nem jössz suliba? – kérdezte furán. Ja igen: kócos haj, bő ing (ami amúgy tök jól áll), álmos fej.
- Erre a hétre van igazolásom! – mondtam, aztán becsuktam az ablakot és visszabújtam a takaró alá. Nagyon hideg van odakint.
Várjunk csak! Ha nem tudja augusztus óta, akkor… áááá! Jobb vagyok, mint az FBI, vagy csak szimplán hülyeségeket találok ki! Lis nagyon jól rejtegetett előle mindent, ami velem kapcsolatban van. Kellett neki a pasi, nagyon. Végül elérte. Úgy, hogy engem kizárt a tudatából. Szóval… mi lett volna, ha Dan akár csak egy posztot is lát velem kapcsolatban? Vajon… akkor is járnának? Lis biztosan gondolt ezekre. Oké, csak én vagyok őrült, biztosan. Inkább megmosakszom. Aztán próbálom magam lefoglalni egyedül.
Végül felvettem egy cicanacit, egy nagy kötött pulcsit és egy bakancsot, majd kimentem a stégre. Az ujjaim beleérintettem a jéghideg vízbe, becsuktam a szemem, majd miután kinyitottam, néztem a víz tükörben a szürke felhőket az égen. Egy darabig ott ültem még a fa pallókon. Aztán feltápászkodtam, és indultam vissza. A városban a lehető leghosszabb úton mentem haza, hogy mindenki tudja, hogy hazajöttem. A főtéren beletúrtam a hajamba, és nevettem, miközben körbefordultam, majd újra, és közben széttártam a karom. Felugrottam egy pad háttámlájára, majd onnan a szökőkút szélére, belepöcköltem a vízbe, aztán végigegyensúlyoztam a szélén, végül leugrottam, még egyszer körbefordultam, integettem, és rohantam haza. Csináltam magamnak ebédet, aztán leültem megírni az összes leckém. Ittam egy pohár narancs levet, bekaptam egy snickerst, aztán felmentem netezni. Szétnéztem az összes közösségin, aztán mentem twitterre is. Aztán elindítottam a twitcamot.
- Helló srácok! Nyugodtan írjatok és kérdezzetek, válaszolni fogok! – integettem, és büszkén vettem észre, hogy több, mint százan nézik, és a szám egyre csak nőtt. – Fuu… ez az első ilyen twitcam, amit ÉN csinálok, szóval kicsit izgulok. – mosolyogtam kissé szégyenlősen. – Először is szeretném megköszönni a tweeteket, kommenteket, posztokat a kiesésemmel kapcsolatban. Nyugi, nem fogok sok időre eltűnni a szem elől. Twitteren folyton követhetitek majd az életem és a legjobb barátnőm már csinált egy rajongói oldalt is, szóval ott minden információ 100%-ig pontosan van kint. – tördeltem a kezem, és olvasgattam, amiket írtak. – Hogy mik a terveim a jövőre? Hát én most tizenegyedikes vagyok, szóval csinálok egy jó nagy hajrát, és előre hozom az érettségim. De azt hittem, ezt bele teszik a tévébe, mert felvették. Na mindegy. Ezek után elkezdem építgetni a karrierem. Emberek, ha minden jól megy, lehet, hogy jövő ilyenkor már a lemezemet fogjátok hallgatni! – mondtam büszkén. – Milyen dalok lennének rajta? Mindenképpen pop. És összesen ennyi elképzelésem van eddig. – röhögtem el magam, és tovább pörgettem. – Énekeljek? Többen is írtátok. Na, írjatok pár dalt, én meg addig beszélek. Szóval láttatok már 1D twitcamot? – kérdeztem. Az az érzésem, hogy én már jobban csinálom, mint ők. Mármint komolyabban veszem, mint például Harry és Lou. Hogy találkoztam-e már velük Londonban? – kérdeztem, és válasz helyett felmutattam azt a papírt, amit mind az öten dedikáltak. – Londonban lakok. Mondjuk, most nem ott vagyok, lassabb is a net. – röhögtem, aztán néztem a komikat. –  Hol vagyok? Most a szüleimnél vagyok vidéken. Ez volt a szobám. – tártam szét a karom, és tovább olvastam. - Szóval énekeljek… One Directiont? Jól van. – mondtam, és rákerestem a WMYB szövegére. Egész jó volt. Oké, azért a fiúktól ezerszer jobb. – Akkor most… Katy Perry? Uh… Legyen a Teenage Dream – adtam be a derekam. – És akkor a kedves mesteremnek küldeném ezt a számot! Jahh, és Vincenek is. – mondtam, és benyomtam a „Do it like a dude” című számot, és megőrültem. A szám után még hagytam egy kis csendet mielőtt megszólaltam volna. Olvastam a komikat. – Na, ez egész jó volt így elsőre. Öhm, látom itt írtátok. Hogy vajon mi van köztünk Vince Kiddel? Hát öö… Jessie J. – mondtam, majd elröhögtem magam. –Nem, most komolyan. Csak barátok vagyunk, semmi több. – mondtam, és szerintem eléggé meggyőző volt. – Küldj egy puszit! – olvastam fel. Dobtam egy puszit a web camerába és kacsintottam egyet. Nem volt gáz, egész szexire sikerült. – Helló Írek! – mosolyogtam, mikor megláttam, miket kommentált néhány manócska. Ír manók.:3
Még vagy fél órát elvoltam velük, így majdnem egy órásra sikerült. Aztán elköszöntem tőlük, és hagytam őket. Nekik lesz suli is!
- Emberek! Ti ilyenkor még fent vagytok? – néztem rá az öt fiúra, miután elfogadtam a videó hívást.
- Naná! – kacsintottak. Most csak én vagyok olyan piszkos fantáziájú, hogy ezt félreértettem? – Azt mondják, jól énekled a WMYB-t.
- Csak azt nem mondjátok, hogy néztétek! – takartam el az arcom.
- Áá, sajnos lemaradtunk. – vigyorgott Lou. Tuti megnézik youtubeon. Végül is én is néztem az övéket…
- Na mindegy. Mi jót csináltatok mostanában? – kérdeztem.
- Semmi érdekes. Interjú, előkészületek a jövő hétre, meg ilyesmik. És te? Felrúgtam a várost?
- A várost még éppen nem. De van egy olyan sejtésem, hogy két emberkét nagyon is egymásnak ugrasztottam. – tettem össze az ujjbegyeimet.
- Mesélj csak!
- Mire végzek, negyed óra. – néztem rájuk.
- Ráérünk. – legyintettek.
- Na jó. Szóval, volt egy barátnőm, akinek volt egy haverja. Azaz cinkosa, mert engem szépen kihasználtak. Amikor meg megtudták, hogy húzok a városból, dobtak a körből. Szóval szép igaz barátság. Négy hónapra rá összefutottam Louval. – mondtam. Az utolsót azért, hogy képbe legyenek időben. – Most együtt vannak… vagy nem. – mondtam és köhintettem egyet. – Szóval az a lényeg, hogy a csaj az egy csomó mindent tud rólam, nyomozott, meg minden. A csávó meg jó hogy azt tudta, hogy Londonban voltam. Semmi más!. Se Voice, se twitter, se facebook, se újságok, se tévé, se rádió, se semmi. Ti erről mit gondoltok? – kérdeztem.
- Az nem semmi! Fúúúú, brutál csaj.
- Hallod, ha az a fiú egy kicsit is bír téged, már szakítottak.
- Haha! Már kezdődik is! – kiáltottam boldogan. Mondjuk nem pont a szakításuk volt a tervem.
- Micsoda? – néztek rám értetlenül.
- Mondtam, hogy kamatostul visszaadom nekik azt a két-tíz évet.
- Az szép! Miért is?
- Hát öhm, átvertek, bemártottak, hülyének néztek, kihasználtak, de már szent a béke, az előbbieket leszámítva.
- Te mit csináltál a nyáron? – kérdezte Niall összehúzott szemmel. – Csak mert az a kép, amit itt felállítottál egy elég más lányt mutat.
- Visszahúzódó? Önállótlan? Esetleg naiv? – kérdeztem. – Hát kérlek szépen, az történt, hogy elmentem Londonba, beköltöztem a házamba, de délután megláttam egy plázát, elmentem shoppingolni, aztán megnéztem, melyik gimibe is fogok járni, és elindultam „haza”, de véletlen más irányba mentem és felétek kötöttem ki. Na ez történt azóta! – mondtam.
- Azkomoly. – reagálta le Zayn. /és direkt írtam egybe/
 - Na, ez az, amit én is tudok.