31. rész – Első tanítási nap

Sziasztok drágáim! Újra itt vagyok egy résszel, 9-el az 5400 megtekintés előtt, kilenc olvasóval, és néhány elszórt kommenttel, amiknek nagyon örülök. Remélem, tetszeni fog nektek ez a rész is! ❤ Jó olvasgatást! Kommentelni ér! :)

Igen. December első hétfője van! Vissza az általános (nem a rendes) kerékvágásba! Reggel felraktam egy kis szokásos sminket, egy blúzt meg egy egyszerű csőnadrágot, szóval megint nem túloztam el, bár sosem szoktam. A lényeg, hogy ne legyen túl laza, de azért nem viszem túlzásba, tényleg nem. Gyorsan oldalra fontam a hajam, felkaptam a táskám, és rohantam is, nehogy lekéssem az órám.
- Ninaa! – ordították az aulában az én édes kedves barátaim. Á, senki sem nézett oda, á! Na, mindegy. Bekaroltam Victoriával, és úgy vonultunk fel a másodikra. Óra előtt volt még egy kis időnk, szóval kiültünk a padra az ablak elé dumálni. Annyi mindent tudtak mesélni a suliról. Szegények meg még nem is tudják, hogy ismerjük a 1D-t, pedig Vic már nyilvánosan jár Hazzával. Uhh. Na, majd szombaton. Hátha túlélik. Végül is Paul után egész jó sztorit lehet kihozni belőle. Na meg ott van Jessie is. Hmm…
Csengetéskor szétrebbentünk és berohantunk a terembe. Gyorsan kipakoltam a cuccaimat, és kényelmesen elhelyezkedtem a padban. A többiek várták az órát, én izgatottan terültem el a székemben (totál ellentét, de nem zavar), és vártam, hogy bejöjjön a tanár. Hát kicsit máshogy terveztem el a napot, de az első órát tartó tanár azt sem tudta, hogy vagy két hónapig nem voltam suliban, így nem volt miért felhajtást csinálni. Nem is kellett, csak azért másra számítottam. Bezzeg a második órán. Mondjuk úgy, hogy a fizika tanár nem igazán kedvel, akkor sem, ha színötös vagyok.
- Osztály! Üdvözöljük köreinkben Nina Thompson énekesnőt! Tapsolni, tapsolni! – ösztönözte a többieket. Egy „kicsit sem” volt gúnyos. – Drága, örülök, hogy végre befáradt az iskolába. Gondolom élvezte az elmúlt heteket.
- Köszönöm tanár úr, a kedves fogadtatást. – mondtam. Aztán eszembe jutott valami más, és felgyúlt az agyamban a kis lámpa. Terrorra feleljünk terrorral! – Bár, ami jár az jár… - néztem a tanárra. Életemben nem viselkedtem még így az iskolában, de őszintén szólva, élveztem. A többiek röhögtek, a tanár meg kigúvadt szemekkel nézett rám. Adjuk meg a módját ennek a pár hónapnak már. Aztán nem kell tovább bírnunk egymást.
- Ha már így állunk… - kezdte. Felnéztem rá. Na mi lesz? Nem tudsz kitalálni semmit nekem? - …kezdjük a felelést mondjuk veled! – mondta, és amolyan ’na, ehhez mit szólsz?’ fejjel nézett rám.
Mint akinek nagy fáradtság csak felállni, oldalra fordultam, és kikászálódtam a székemből. Kimentem a tábla elé. Nem voltam lassú, nem volt miért. Azok húzzák az időt, akik nem tanultak. Én tanultam!
- És az utolsó kérdés… - nézett rám, amolyan ’most megbuksz’ ábrázattal. Na igen, ha nem tudom, egyes, és nem érdekli, hogy eddig mindenre rávágtam a jó megoldást.
- Tanár úr! Ezt még nem is tanultuk! – ordította Be Emett, miközben a kezét lóbálta. Én csak rámosolyogtam.
- Oh, elnézés… – kezdett bele gúnyosan, de én már rávágtam a jó választ. Készültem, tudtam, hogy ez lesz. Totálisan kiakadt, rácsapott a naplóba, és a helyemre küldött az ötössel, én meg csak vigyorogtam. Mos komolyan túljártam a tanár eszén! Az osztály csak huhogott. Mérgesen az asztalra csapott, miközben én továbbra is élvezkedtem a többiek reakciójában.
- Ha akarja, meg is tarthatja az órát!
- Ha átenged az érettségin. – mondtam. – Persze csak ha meg lesz, mondjuk négyes-ötös színvonalú.
- Majd meglátjuk. – szórt rám villámokat a szemével. Gyors megnéztem mi a következő anyag, és kimentem a táblához.
- Lazán felírtam az óra címét a tetejére, és elmagyaráztam, hogy miről is van szó. Már nem volt lámpalázam. Egy egész csarnok előtt énekeltem, és a tévében is adtak! Ezek után nincs para az osztály előtt. Ráadásul az anyagot is megtanultam.
Ezek után valamivel érthetőbb nyelvezettel, elmagyaráztam az agyagot, néha bemutattam, hogy ez hogy is néz ki, a szabályokat meg pirossal szó szerint kiírattam. A munkafüzetben a feladatokat segítettem megoldani, aztán mivel még volt öt perc…
- Köszönöm a lehetőséget tanár úr! – mondtam. – Vége az órának. – sétáltam vissza a helyemre, felkaptam a cuccaim, és kisétáltam a teremből. Pofátlanság? Lehet.
Ez volt az első fizika óra, amit élveztem. A többiek is, de csak azért mert a tanárt lealáztam, és végre érthető nyelven lett elmondva a lecke. Amúgy a tanítási részt tuti nem bírták. De ez nem érdekel, csak a tanár, aki most teljesen ki van rám akadva. Haha!
- Hogy telt az óra, csajszi? – karolta át a vállam röhögve Jeremy. Kicsit ijedtem meg.
- Hmm… egész jól! – vigyorogtam cinkosan, időközben hozzánk csapódott barátnőmre.
- Mi az? – néztek rám rosszat sejtve. Ekkor kicsapódott a mellettünk lévő terem ajtaja (mivel elég üres volt még a folyosó, feltűnt), a fizika tanár bosszús fejjel rohant el mellettünk, én ráböktem, miszerint vele kapcsolatos, aztán visszanéztem a terem ajtajára. Ott és abban a másodpercben letaglóztam. MI?! TOM? Mi a frász? Nem, biztos nem. Ekkor a kezemben megrezzen a telefonom.
Szia, aranytorkú! Remélem, nem leszek nagy gond.
Tom. Biztos, hogy Tom írta. Abban a pillanatban kinyújtottam oldalra a karom, és megragadtam a srác karját. Felmutattam neki az SMS-t.
- Mit keresel te itt? – kérdeztem.
- Nem sokat változtál. – mosolyodott el (talán kissé szomorkásan). Tudom, hogy mire értette, nem vagyok idióta.
- Csak felelj! – szorítottam jobban a karját. Amíg én mérgesen néztem rá, addig minden más lány arról álmodott, hogy a közelében lehessen. Most komolyan?
- Ez az utolsó évem. Miért ne lehetne normális? Jó?
- Normális? Jó? Azt valamikor szeptemberben kellett volna kezdened! – mondtam.
Jajj, és amúgy mit keresett ott az én tizenegyedikes fizikámon? Mi emeltben nyomjuk, ezért vagyunk együtt a sima tizenkettedikesekkel. Bárcsak ne lennénk.
- Jobb később, mint soha. – vigyorgott. – Amúgy gratulálok. – mondta, és elment. Mi van?!
- Oké. Most aláztam porig a fizika tanárom, ötösre feleltem a következő anyagból, megtartottam az órát… de… EZ MI VOLT?! – kérdeztem.
- Tom… - szólalt meg legelőször Bell. De azért látszott, hogy őt is eléggé meglepte a dolog.
Ezután csengettek. Mármint nem jelzőt, hanem már órára. A folyosóról a diákok háromnegyede már eltűnt. Összenéztünk, aztán gyorsan elkezdtük rohanni órára.

A nap vége egy osztályfőnöki volt.
- Jó napot, osztály! – lépett be a tanárnő. – Örömmel tölt el, hogy ismét köreinkben van Nina is. – mosolygott. – Gwen, gratulálok a versenyedhez, nagyon szép eredmény! – mondta, és még vagy öt percig folytatta.
Ezek után szó esett még a késésekről, tanulmányi (rossz) eredményekről, és a szemtelen viselkedésemről. Hát persze, hogy az édes drága fizika tanárom pletykált a tanáriban! Ah! Na, mindegy, már nem bír érdekelni.
 Szerencsére ez volt az utolsó órám, és ma a többiekkel egyszerre végeztem, így együtt beültünk a legközelebbi gyorsétterembe. Míg én a többieknek meséltem, Vic telefonon beszélt a „titkolt pasijával”. Szép kis társaság vagyunk.