36. rész – Titkos ajándékok

Sziasztok! Úgy érzem, hogy a harmincnegyedik "borzalmas" rész után megérdemlitek, hogy ma még ezt a részt is megkapjátok. De előtte lehetőleg olvassátok el azt, amit pár perce raktam fel! :)

Vagy mégsem?

Közelebb mentem… egy ajándékdobozka volt. Nagyon furdalni kezdett a kíváncsiság. Gyorsan lekaptam, aztán felemeltem, és jobban szemügyre vettem. Semmi veszélyeset nem láttam rajta, szóval csak beejtettem a táskámba, és beléptem a házba. Ott sem volt semmi különös, ráadásul az ajtó is zárva volt, hogy a frászba jutott volna be valaki? Amúgy is, az ajándék kint volt! Na mindegy. Levettem a kabátom, és géphez ültem.

Nina Thompson @NinaOfficial
A Titkos Hódolómtól kaptam. :’) Ki és mikor követte el? Még mindig nem merem kibontani…
Kép megtekintése

 Ezek után olyan válaszok érkeztek, mint a ’Bontsd! Bontsd!’ és az ’Úúú? Kitől, mi?’. Egyelőre nem foglalkoztam velük. Kiléptem, és mentem aludni. Holnap hosszú napom lesz. Utazás, vonat, emberek, „régi barátok” és a többi. Pff.

*

Reggel sikerült időben elkészülnöm, és nyolckor már minden cuccommal együtt kint vártam a vonatot. Öt perc múlva már fel is szálltam. Elfoglaltam a helyem, és benyomtam az egyik albumot lejátszási listára. Szerencsére ezen a vonaton kevesen voltak, és azok sem zavartak meg. Egy szem bőröndömet nem volt nehéz hazáig húzni.
- Nina! Hát te mit keresel itt? – nyitott ajtót anya boldogan. Apu is vidáman fogadott, és összenyomorgattak. Szép karácsony…
Elmeséltem nekik, mi történt az elmúlt pár hétben, aztán kicsit segítettem anyának a konyhában.
- Kicsim, ezt elfelejtettük odaadni. Tegnap találtuk. – adott át apa egy kis ajándékdobozt. NEEEE!

Nina Thompson @NinaOfficial
Ez egyre rosszabb! Ki a másik titkos hódolóm?! #karácsonyiajándék Bár van egy tippem…

Miután tweeteltem felvittem a szobámba, és a többi ajándékot a karácsonyfa alá rejtettem. Aztán jöhetett a karácsonyi ebéd. Anyával ügyeskedtünk, nagyon finom volt. Bár nem hasonlítom össze a tegnapival, mert ugyanolyan jó.
Aztán itt is jöhetett az ajándékozás. Anyuék nagyon örültek az ajándéknak, én szintén. És ezzel gyarapodott a kötött pulcsi gyűjteményem egy egyszerűbb rózsaszín darabbal, amit a fiúk utálni fognak, de nekem tetszik. És kaptam hozzá egy gyűrűt is. Tökéletes az összkép, nagyon jó áll a szürke nadrágommal, szóval heppi van, örültem neki.

- És mi volt a kis tasakban? – kérdezték izgatottan.
 - Nem tudom. Nem bontottam fel. Ez a második ilyen. – mondtam kissé lehangoltam, és leharaptam a mézeskalács angyalka fejét. Anya már nem tudott válaszolni. Csengettek. – Nyitom! – sóhajtottam, és feltápászkodtam.
- Tessék? – nyitottam ki az ajtót, de nem volt ott senki. Kimentem az út szélére, de az egész utca kihalt volt. Egész hosszában. És a legközelebbi sarok 200 méter, csak láttam volna, ha valaki befordul rajta. Megvontam a vállam, és tanácstalanul visszafordultam. Ekkor egy összehajtott papírt láttam meg a küszöb előtt, karácsonyi szalaggal átkötve. Letéptem róla, és kinyitottam.
„Tetszett az ajándék?” olvastam. Három dologban biztos voltam: 1. Nem Lis írta. 2. Nem Dan írta, látszik az íráson. 3. Egy fiú írta. Kicsit lesápadtam, és berohantam a házba.
Felrohantam a szobámba, hogy felhívjam Victoriát. A telefonomon a következő felirat, mint frissen érkezett üzenet villogott: ”Tetszett az ajándék?”
Rejtett szám. Kikészültem. Hagyjanak békén! Villámgyorsan tárcsáztam Victoriát.
- Szia Ni… - kezdett bele totál vidám hangon,de én idegesen félbeszakítottam, hogy éreztessem, most nagyon nincs itt az ideje egy bájcsevejnek.
- Victoria… meghalok! Zaklatnak! Két ajándék is, névtelenül, az ajtó előtt. Az egyik otthon Londonban, a másik itt! Egy SMS és egy levél, „Tetszett az ajándék?” felirattal! Most mit csináljak? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Mármint anyukádéknál? – kérdezte meglepetten.
- Igen. De se a levelet nem Lis, és nem is Dan írta. De fiú volt, látszik! Menj a twitteremre! – mondtam.
- OMG! – üvöltötte, mikor meglátta a tegnap felrakott képet.
- Hagyjanak békén! – kiáltottam kétségbeesetten, és egy kósza könnycsepp gurult le az arcomon. Annyira nehéz, amikor egyedül kell boldogulnod… anyáék teljesen kiakadnának, meg amúgy sem tudnának segíteni. Akik meg tudnak… több tíz kilométerre… mi tegyek?

*Niall szemszög*

Mivel Victoriáéknál tegnap már volt egy csodálatos karácsonyi ebéd, így úgy döntöttünk, hogy ma is nálunk lóg. Végül is a többségnek mindegy, mert amúgy jó fej, Harry meg a barátja, ne szakítsuk már el őket egymástól! Épp üvegezni akartunk, amikor Vicnek hívása érkezett.
- Nina az! – vigyorgott.
- Hangosítsd ki! – szólt közbe Zayn.
Victoria felvette és kihangosította, majd vidáman beleszólt. – Szia Ni…!
- Victoria… meghalok! Zaklatnak! Két ajándék is, névtelenül, az ajtó előtt. Az egyik otthon Londonban, a másik itt! Egy SMS és egy levél, „Tetszett az ajándék?” felirattal! Most mit csináljak? –vágott közbe kétségbeesetten.
Kiszáradt a szám, és hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Idegesen néztünk össze. Amikor kihangosítást kértünk, nagyon nem erre számítottunk.
- Mármint anyukádéknál? – kérdezte meglepetten Victoria.
 - Igen. De a levelet nem Lis, és nem is Dan írta. De fiú volt, látszik! Menj a twitteremre! – utasított Nina. Lou már pötyögött is a tableten, majd középre tolta, Nina adatlapjánál megnyitva. Utolsó két poszt… nem kifejezetten… elég bizarr ez a dolog. Nekünk is küldenek dolgokat, de az teljesen más. Ráadásul nem a ház elé teszik le, hanem a kiadónak postázzák.
- OMG! – üvöltötte a csaj, mikor meglátta a tweeteket.
- Hagyjanak békén! – mondta Nina kétségbeesetten. – Mit csináljak?!
- Először is nyugodj le! – mondta Harry, mire Louis lelökte a székről. Most szépen elárultuk magunk.
- Harry…? – kérdezte „a telefon”.
- Bocsi, ki lettél hangosítva… még mielőtt beleszóltál. – húzta el a száját Vic.
- Mindegy. De basszus, ez mi?! Mit csináljak?
- Hát… mi volt az ajándékokban? – kérdeztem.
- Fogalmam sincs, nem néztem meg.
- Kéne. – szólt közbe Lou.
- Oké, azonnal. –mondta, és letette a telefont. Mármint valami asztalra.
Megfogta az első ajándékot, és lassan kibontotta. Vajon félt? Oldalra rakta a tetejét (a hangok alapján) és kiszedett belőle valamit.
- Rendben. Az elsőben, amit tegnap találtam, egy levél van, meg még valami fura… aranyozott borítású cucc. Van benne valami. Mi a jó ég ez? – kérdezte, szerintem inkább magától. Óvatosan bontotta ki, hallani lehetett a papírzörgést. Aztán hitetlenül felnevetett. – Valami fura alakú bonbon. Nem angol. De… mindegy. Szerintetek megkóstoljam?
- Bonbon? – kérdeztem furán.
- Igen…
- És… milyen?
- Tudod mit? A felét elviszem neked. – nevette el magát, már jóval kevésbé idegesen. De hallatszódott a hangjában, hogy egy kissé fél, hogy a levél, és a másik ajándék mit tartogat a számára. Csak arra várt, hogy valaki kimondja. - És… mi van a levélben? – kérdezte végül Harry.

Folytatás: Nina szemszögéből

35. rész – Karácsony

A sulinak végre vége lett. Ó Istenem, hogy én ennek mennyire örülök! Na de ettől még nem állt meg az élet, és nekem nem volt időm napi nyolc órát a gépnél tölteni, mint egyeseknek (Ben, Jeremy, Bell). Én vettem fát, meg díszeket, hogy nézzen is ki valahogy a szoba. Ezen kívül egy csomó ajándékot is beszereztem. Ha nem imádnám ennyire az összes barátomat, azt mondanám, pénzkidobás. De nem mondom. Ja, és ha már az ajándékokról van szó, találtam egy nagy ajándékot anyuéknak is, remélem örülni fognak. Az egyiknek Nina a neve, és én vagyok, a másik meg titok.
Egész délelőtt a srácoknál díszítettük a lakást, mert a trehányoknak még nem volt ideje rá. És megjegyzem, most se segítettek, hanem mi barátnők (meg én) csináltuk. Ezen kívül a konyhában szorgoskodtunk, hogy egy tökéletes karácsonyi vacsorát hozzunk össze. Négyen csak sikerült összehozni kilenc főre. Közben azért mi is szórakoztattuk egymást, nem csak a fiúk harsány röhögését hallgattuk a nappaliból. Ott volt nekünk helyette El, de azért Dani, Vic és én sem panaszkodhattunk, mi is pusztítottuk az agysejtjeinket rendesen. Amíg a hatalmas pulyka sült ráparancsoltunk a fiúkra, hogy most már szedjék össze magukat, rakjanak egy kis rendet, és öltözzenek át, az Isten szerelmére, ünnep van! Szóval így valahogy teltek az előkészületek. Mire kész lett a vacsora mi megterítettünk, a fiúk pedig fotogén állapotba hozták magukat és a házat. Kis pohárköszöntő és egyebek után hozzákezdtünk végre az evésnek, aminek természetesen Niall örült a legjobban. Mondanom sem kell, egy morzsa nem sok, annyi sem maradt semmiből. Utána kivonultunk a nappaliba, és kezdődhetett az ajándékozás. Mindenki nagyon örült az ajándékának, főleg Niall, mert az övé mellé nem felejtettem el kaját is csomagolni. Már hogy felejthettem volna el?! Őt, aki mindig éhes, mindig a fejemben jár, mindig csodálatos, mindig kedves és mindig imádom… És amikor csillogó szemekkel tömte magába, tényleg nem tudtam elképzelni, hogy fér bele ennyi kaja. Készült pár elég jó kép, amik egyenlőre nem fognak nyilvánosságra kerülni (mert rajtuk vagyok), és készül pár kép, amik soha nem fognak nyilvánosságra kerülni! Közben kis borozgatás, kis csipegetés az elrejtett desszertből meg egy kis beszélgetés, és máris milyen hamar eltelt az idő. Szóval amíg a többiek fergetegesen érezték magukat, addig nekem mennem kellett, mert szorított az idő. Először is Jessiehez csengettem be.
- Helló! Nem zavarok? – kérdeztem.
- Nina? Dehogyis! Gyere beljebb! – örült meg nekem.
- Sajnos sietek, de mindenképp be akartam nézni hozzád. – mosolyogtam, majd előhúztam a hátam mögül az ajándékát. – Boldog Karácsonyt!
- Köszönöm szépen! – örült meg neki. – Ha már itt tartunk, nekem is van egy apróságom a számodra. – rángatott be. Egy aranyos kis dobozban volt. „a legjobb énekes” feliratú gitárpengető egy láncon.
- Ne már! – nevettem el magam, amikor megláttam. – Köszönöm szépen! – öleltem át.
- Figyelj. Vince a városban van? – kérdeztem.
- Nem, a szüleinél van még három napig. – mondta.
- A francba. Na mindegy. Ha visszajön, átadnád neki ezt? – raktam a kezébe a kis ajándékdobozt.
- Persze. – mondta.
- Na, nekem rohannom kell. Reggel utazok. További jó estét. Kellemes ünnepeket! – köszöntem el, és rohantam vissza a taxihoz, ami most már hazafelé vitt.
Kifizettem az utat, és indultam volna fel, amikor valami furcsát láttam meg a lábtörlőn. Közelebb mentem…

34. rész – Hétköznapok

Helló! Itt vagyok, egy nappal korábban. Ugyanis hétvégen nem biztos, hogy tudnám hozni. Tehát ha így alakul a helyzet (minden második héten, kb), akkor pénteken hozom. Remélem, megfelel.:)
Most egy unalmas kis részt hoztam, de a következő már elég érdekes lesz. Legalábbis én olyannak terveztem meg anno, amikor megírtam azt a bizonyos pár részt. De sajnos előbb még el kell olvasnotok ezt is...

Az iskola olyan unalmas. Minden nap valamit tanulunk, valamit, amit már tudok. Csak ismétlés. Az órák nagy részén oda sem figyelek, inkább magolom azt az anyagot, ahol tartok. Elég durva, mennyit kell tanulni. Általában éjfélkor hagyom abba, de van, hogy egykor. És rendes időben kelek. Már az áprilisi tananyagoknál járok. Egész jó a tempó. Még van fél évem bepótolni egy évnyit. Ki tudja, mit kérdeznek majd? A sok tanulástól, és a hosszú fent maradásoktól karikák jelentek meg a szemem alatt. Jó kis sminkkel el lehet rejteni őket, de májusig már ott maradnak. Érettségi után pedig fogom magam, füldugó be, hogy semmi se ébreszthessen fel, aztán végig alszom a napot. Az a gáz, hogy így kissé elhanyagolom a barátaim. Mondjuk naponta legalább egy szünetben együtt lógok, akivel lehet, és a fiúkkal, meg a barátnőkkel is szoktam beszélni telefonon, de az nem személyes. Az X faktor óta nem is láttam őket. Én tanulok, ők forgatnak, a barátnők is dolgoznak, kész káosz van. Na majd a téli szünetben! Tanulok. Aztán együtt ünneplünk. Aztán hazamegyek pár napra. Felhívom Cherylt, hogy gyorsan vegyük fel a dalt, és végre lazíthassak kicsit. Szilveszterkor kirúgok a hámból, aztán helló szia tanulás újra. Pff. Lassan okosabb leszek, mint az átlag végzőseink, pedig még nem is tanultam semmit.
 Újra álmosan keltem fel, bár már megszokhattam volna. Ki kellett pattannom az ágyból, különben elkések. Összeválogattam egy jó szerelést mára is. Kicsit megfáztam, így hozzá illő sálat is kerítettem magamnak. Aztán indultam is, mert már eléggé idő volt. A suliban már nem volt sok időm beszélni velük, így csak köszöntem nekik, váltottam velük párszót, és mentem a terembe. Órán tanultam, tovább. Ahogy a többi is. Jó, mert így magamban gyorsabban haladok az anyaggal. Szerencsére a tanárok is tolerálják, hogy nem az épp tanulandó anyagra figyelek oda, hanem valamelyik következőre, így engem nem szólítanak, csak nagyon ritkán. Persze attól még nem olyan könnyű koncentrálni. Főleg fizika órán, amikor épp tanulom a márciusi anyagot, persze, hogy engem hív ki felelni, és utána nekem kell minden kérdésére válaszolnom. Másik tanárt követelek. Komolyan kikészülök ettől a tanártól! Pikkel rám, utál, ennyi! Kikészít, mind szellemileg, mind lelkileg, amikor a földbe tipor az óra közepén. Erre csak tesz egy lapáttal, hogy Tom végignézi. Nem mutatja, de szerintem jól szórakozik. Amikor csak lehet, támogatnak, és segítenek kicsit relaxálni szünetekben a barátaim. Csak sajnos elég kevés azoknak a szüneteknek a száma, amiket együtt töltünk. Hazafele úton Victoriával szoktam lazítani. Amolyan csajos út.
Amíg megyünk, addig dumálunk. Semmi értelmesről, nehogy még jobban lefárasszuk magunk. Csajos dolgok, helyes pasik, jó pasik, jó zenék, rossz dolgok, One Direction, Tom (mindig kiakadunk már csak a jelenlététől is), szerelmi ügyek, rajongók. És ha épp formámban vagyok, néha Cheryl is szóba kerül. De a normál munka és tanulás tabu. Meg a fizikai munka is. Kajálás közben legalább kétnaponta felhívom Jessiet vagy Vincet, hogy kicsit panaszkodjak nekik. Szerencsére nekik jobbak a napjaik, szóval szívesen hallgatom őket. Aztán meg leülök tanulni. Bekészítek magam mellé egy kis üccsit meg nasit, és falatozgatok. Közben nyomom be az anyagot, és sajnálom, hogy a tölcsér-szindróma nem létezik. Milyen könnyű lenne, ha tölcséren keresztül beleraknák a tudást a fejembe egy nappal az érettségi előtt! Nem kéne tanulnom, és tiszta vidám meg friss lennék. Szép álmok.
 Szóval tanulok úgy éjfélig, vagy tovább. Aztán elmegyek fürödni, és csak bedőlök a pihe-puha ágyamba. Hulla vagyok.

33. rész – X faktor

Uramisten! Nagyon sajnálom, hogy nem hétvégén hoztam, de így legalább kevesebbet kell majd várni a következőre. Vannak okai a késésnek, de senkit nem akarok untatni vele, így csak annyit mondog, Jó olvasást!

Ma van az X faktor! És kik lépnek fel benne? Csak nem a fiúk? Szóval a rengeteg tanulnivalóm mellett időt szakítottam arra, hogy megnézzem a produkciójukat. Vic is díjazta ezt az elhatározást, szóval már reggel átjött hozzám. Kicsit tanultunk, ő a sajátját, én meg a három hónappal későbbi anyagot. Elég nehéz tizenegyededikben érettségizni, mert meg kell tanulni a következő évi anyagot is. Pff.
- Nina, amúgy kelni kéne! – rázta meg a vállam a barátnőm.
- Hány óra van? – kérdeztem álmosan. Kicsit bealudhattam.
- Négy. – mondta.
- És kajáltunk? – kérdeztem morcosan.
- Én. – mondta, és segített felállni. Lementünk összedobni valami egyszerűt, aztán elkezdtünk készülődni. Viszonylag lazán öltöztük, hiszen nem valami estélyre megyünk a sznobok közé. Szóval viszonylag hamar kész lettünk, aztán Vic apukája elvitt minket a helyszínre. Pont egyszerre érkeztünk a fiúkkal, szóval Paul minket is a szárnyai alá vett, két okból is:
1. Nem elég, hogy tőlem autogramot akartak, még Tom is ott volt!
2. Páran le akarták támadni Victoriát, merthogy a híres Harry Styles barátnője.
De megmenekültünk. Utána bementünk az öltözőjükbe, ahol volt szerencsénk végre találkozni a híres neves stylistjukkal, Louval, aki magával hozta Luxy babát is. Olyan kis apró volt és olyan aranyos! Harryvel azonnal a szárnyaink alá vettük, amíg Victoria összebarátkozott vele, és az egekig dicsérte a stílusát. Nem véletlenül stylist. Szóval mi elvoltunk Luxszal hárman amíg a fiúk kicsit beénekeltek, aztán tűztünk kifelé, mert kezdtek, nekünk meg volt jegyünk rá. Haha. Szóval gyorsan lestoppoltuk a legjobb helyet, és ott vártunk. Nagyon élveztük, mindkét versenyzőnek állati produkciói voltak. A Little Mix persze azonnal belopta magát a szívembe, mert a lányok tényleg iszonyatosan jók, és Zayn is kicsit befolyással volt rám, szóval amikor az egyik mentor egy kicsit rosszabb megjegyzést tett rájuk, hangosan felhördültünk, jelezve a nemtetszésünket. Közben kicsit meséltem egyet s mást Victoriának a lánybandáról, persze a lényeget lehagytam. Minden esetre Perrie a kedvenc! Hajrá Zayn!
Amíg nyomtunk egy szavazatot a lányokra, végighallgattuk a fiúk produkcióját. Tavaly nem lettek elsőt, de szerintem megnyerték /ha értitek/. Utána izgatottan vártuk a győztes bejelentését. Ami nem más, mint a Little Mix! Nagyon örültünk, aztán gyorsan el is tűntünk. Amíg ők a backstageben voltak, a fiúk öltöztek, mi kaját vettünk. Találtam popcornt, szóval vettem is egy nagy adagot, meg még egy fél literes üccsit, és úgy mentünk a fiúkhoz. Viszont előbb elmentünk a backstage előtt, ahol a nyertes csajok épp befejezték a beszélgetést. Gratuláltunk nekik, aztán beinvitáltuk őket a fiúkhoz. Perrie Zaynhez már valamivel magabiztosabban ment oda, a többiek meg áradoztak. Közben Niall jött oda hozzám.
- Vehetek? – kérdezte. Nem is ő lenne.
- Persze! – mosolyodtam el, mire belemarkolt, és egyszerre tömte be. Hát jó.
Miközben beszélgettünk, és mi lányok szurkoltunk ’Zerrienek’ mi csak csendben ültünk, figyeltük, hogy mi történik körülöttünk, és ettük a popcornt. Jellemző (mármint az evés). Mások szerint ez a jelenet mindenképp bizonyítja, hogy összeillünk. Szerintem ez ilyen téren nem nagy cucc. Bár mindenképp örülök, hogy jóban vagyunk, és együtt faljuk fel a nagy popit, nem hinném, hogy ettől belém szeret és mi leszünk a földön az álompár. Amúgy is, az már El és Loui. Esély sincs, na mindegy.
Utána persze mindenkinek hirtelen sürgős dolga akadt, még nekem is kellett voltan tanulni, de fergetegen, hogy mennyire nem tudott érdekelni akkor. Elintéztem mindent, csak hogy Perrie szabad lehessen egy negyed órára. Bőven sikeres voltam. Beültünk a Starbucksba. Én cappuchinot rendeltem, ő kávét.
- Nem is tudtam, hogy ismered a fiúkat! – ébredt fel a kis sokkból.
- Kevesen tudják. Még titok. – mondtam. – És milyen ismerni őket? – mosolyodtam el.
- Olyan: Úristen!!! Áá! Nagyon! Imádom őket! Iszonyatosan helyesek! És nagyon jó fejek, meg viccesek, és be sem tudok telni velük! És Zayn… - sorolta lelkesen.
- Haha! – mutattam rá elégedetten, miután elszólta magát. Ő csak furán nézett rám.
- Mi az?
- Csak… gondoltam… - mosolyodtam el. Reméltem, inkább.
- Ennyire látszik? – kérdezte. Kicsit megtetszett neki.
- Nem, nyugi. Csak jó emberismerő lettem, az utóbbi hónapokban… elvileg. – mosolyodtam el.
 Utána még nagyon sokat beszéltünk. Nagyon kedves lány, jó fej meg minden, szóval teljesen be fog illeni a barátnők sorába. Bár vigyázni kell vele, mert egy kicsit sértődékeny. De az nem túl nagy gond.

32. rész. – „Komolyan ismeritek a 1D-t?!”

Sziasztok, Drágáim! Meg is érkeztem a következő résszel. Készítettem zenelejátszót is, szóval ha van kedvetek, nyomjátok be! Ma még a másik blogomra is felkerül a rész, tehát aki azt is olvassa, remélem bírja a várakozást. (Meg az is, aki csak ezt.) De nem is húzom az időt, kezdjetek bele... Jó olvasgatást! :*

A prezentációba :)

A suliban már visszaálltunk a normál menetbe, tanulás ezerrel, fizikafeleléseim milliókkal, szóval néha örülök, hogy most öt anyaggal tartok az osztály előtt, mert a tanár azt is kérdezi tőlem. Kicsit akadt ki rám a múltkor, de engem már nem lephet meg. Eközben a fiúk járják Londont, a directionerek legnagyobb örömére, és forgatják az új klipet. Én tanulok, néha éjfélig is, mert nagyon kéne az az érettségi, és fogytán az időm. Közben néha összefutok Jessievel, Vincel, esetlek a két barátnővel: Eleanorral és Daniellel is. Néha felhívott Cheryl. Mivel ma péntek van, tegnap Victoriával eltitkolt képeket és cikkeket gyűjtöttünk, mert most már igazán ideje lenne elmondani az igazságot. Szóval suli után gyorsan át is cuccoltunk hozzám, és elkezdtük a „rövid” prezentációnkat.
- Üljetek le, és sssssh! – mondtuk. – Előadás következik.
- Oké. – mondták meglepetten, és a szájukra tették a kezük.
- Szóval megérkeztem Londonba. Még naiv voltam, és elveszett. – mutattam egy képet a pályaudvarról. Tényleg csináltunk egy vetítést csak erről.
- Mikor eljöttem megnézni, hova is fogok járni… - mutattam egy képet a suliról, majd egy bizonyos utcáról. - …eltévedtem, erre. És összefutottam… vele! – mutattam egy képösszeállítást. Három képből állt össze, az első Lou, a második én vigyorgó fejjel Louis mellett, a harmadik az aláírása.
- És hazakísérte… IDE! – mutatott körbe Vic. De idióta.
- Ezután megismerkedtem Victoriával… a suliban, és menő is lettem. – mondtam.
- És így jöttök ti a képbe. Bár ennek a történetnek nem vagytok annyira lényeges szereplői. MÉG! Sorry.
- Nemsokára találkoztam velük! – mutattam egy képet az egész bandáról.
- Bár ezt előlem is titkoltad. – mondta Vic.
- Aztán jött Tom, a rossz tettei, és ez a cikk! – mutattam fel képpel együtt.
- De legyőztük. És ő is magát. – folytatta a barátnőm.
- Eközben a srácok beneveztek a Voiceba. – mondtam, és itt jött egy közös kép Jessievel és Vincel.
- Aztán jött a baleset. – mutatott egy képet Victoria rólam, ami a kórházban készült. – És sok-sok pletyka. – Ekkor az a kép, amikor bent van mindenki, én meg dobálom az újságokat. Biztos jól voltam? Nem, egyáltalán nem.
- Harry barátocskámmal… - kezdtem. - … izzott a levegő. És itt jön az a sok cikk, amit eddig mi eltitkoltunk előletek! – hoztuk be szépen sorban az összeset.
- Szóval Harry Styles a pasim. Nina pedig álmodozik. – lökött oldalba vigyorogva a barátnőm, és egy pillanatra bevillantott egy olyan képet, amin csak én vagyok meg Niall, szív alakú keretben, és én nem tudtam róla, szóval titkosan rakta bele a cuccba.
- Komolyan ismeritek a One Directiont?! – visongott Bell.
- Igen! – ugráltunk. A fiúk még mindig nem jutottak szóhoz.
- Szóval Victoriácska barátnőcskénknek van pasija. – bólogattak. – Pedig nem ismeri olyan rég a srácokat, mint Nina?
- Pontosan! – mondta Vic elégedetten. Úgy tudtam. Most jön a leoltás.
- Éés neked nincs pasid!
- Nincs. – mondtam.
- Szóval most vagy te vagy lezbi, vagy ők buzik. – szögezte le Jeremy.
- Igen. – mondtam, mert azt hittem, ős is a szokásosat mondja, azaz: de béna vagy! Aztán rájöttem mit mondott. – MI?! NEM!!
Erre hangos röhögésben törtek ki, még én is.
- Akkor? – néztek rám furán.
- Nina barátnőm egyszerűen csak béna, és fél. – karolta át a vállam Vic. Kösz szépen! Na mindegy.
 - Muhahahahha! – röhögtek ki. Olyan kedvesek.
- Ne már! Mindenki ezt csinálja! Pedig csak öten tudják rajtatok kívül, hogy ismerem őket, és ebből hárman csak találgathatják, ki az! Pff. – tártam szét a kezem lemondóan. És ki az az öt? Lis, Dan, anya, Jessie és Vince. Apa pedig igazán ki sem néz a munkájából. Amikor utánam néz, akkor csak utánam, az már nem érdekli, kikkel, hogyan, hol, mi. Nem is olyan nagy gond, szerintem. Ilyen ismerősökkel.
 Mikor a fiúk elmentek, Bell elkezdte tervezgetni, hogy mi lesz, ha megismerkedik a fiúkkal, aminek őszintén megvallva nincs túl nagy esélye. Bár ezt csak Vic tudja, de biztos nem rakjuk egy szobába a két csoportot. Volt olyan nagylelkű, hogy kijelentette, hogy Niallt meghagyja nekem, így viszont már csak Zayn maradt. Mi viszont gyorsan tiltakozni kezdtünk, hogy az nem fog összejönni, így „sajnos” az ő édes-drága Benjénél kellett maradjon. Haha!

31. rész – Első tanítási nap

Sziasztok drágáim! Újra itt vagyok egy résszel, 9-el az 5400 megtekintés előtt, kilenc olvasóval, és néhány elszórt kommenttel, amiknek nagyon örülök. Remélem, tetszeni fog nektek ez a rész is! ❤ Jó olvasgatást! Kommentelni ér! :)

Igen. December első hétfője van! Vissza az általános (nem a rendes) kerékvágásba! Reggel felraktam egy kis szokásos sminket, egy blúzt meg egy egyszerű csőnadrágot, szóval megint nem túloztam el, bár sosem szoktam. A lényeg, hogy ne legyen túl laza, de azért nem viszem túlzásba, tényleg nem. Gyorsan oldalra fontam a hajam, felkaptam a táskám, és rohantam is, nehogy lekéssem az órám.
- Ninaa! – ordították az aulában az én édes kedves barátaim. Á, senki sem nézett oda, á! Na, mindegy. Bekaroltam Victoriával, és úgy vonultunk fel a másodikra. Óra előtt volt még egy kis időnk, szóval kiültünk a padra az ablak elé dumálni. Annyi mindent tudtak mesélni a suliról. Szegények meg még nem is tudják, hogy ismerjük a 1D-t, pedig Vic már nyilvánosan jár Hazzával. Uhh. Na, majd szombaton. Hátha túlélik. Végül is Paul után egész jó sztorit lehet kihozni belőle. Na meg ott van Jessie is. Hmm…
Csengetéskor szétrebbentünk és berohantunk a terembe. Gyorsan kipakoltam a cuccaimat, és kényelmesen elhelyezkedtem a padban. A többiek várták az órát, én izgatottan terültem el a székemben (totál ellentét, de nem zavar), és vártam, hogy bejöjjön a tanár. Hát kicsit máshogy terveztem el a napot, de az első órát tartó tanár azt sem tudta, hogy vagy két hónapig nem voltam suliban, így nem volt miért felhajtást csinálni. Nem is kellett, csak azért másra számítottam. Bezzeg a második órán. Mondjuk úgy, hogy a fizika tanár nem igazán kedvel, akkor sem, ha színötös vagyok.
- Osztály! Üdvözöljük köreinkben Nina Thompson énekesnőt! Tapsolni, tapsolni! – ösztönözte a többieket. Egy „kicsit sem” volt gúnyos. – Drága, örülök, hogy végre befáradt az iskolába. Gondolom élvezte az elmúlt heteket.
- Köszönöm tanár úr, a kedves fogadtatást. – mondtam. Aztán eszembe jutott valami más, és felgyúlt az agyamban a kis lámpa. Terrorra feleljünk terrorral! – Bár, ami jár az jár… - néztem a tanárra. Életemben nem viselkedtem még így az iskolában, de őszintén szólva, élveztem. A többiek röhögtek, a tanár meg kigúvadt szemekkel nézett rám. Adjuk meg a módját ennek a pár hónapnak már. Aztán nem kell tovább bírnunk egymást.
- Ha már így állunk… - kezdte. Felnéztem rá. Na mi lesz? Nem tudsz kitalálni semmit nekem? - …kezdjük a felelést mondjuk veled! – mondta, és amolyan ’na, ehhez mit szólsz?’ fejjel nézett rám.
Mint akinek nagy fáradtság csak felállni, oldalra fordultam, és kikászálódtam a székemből. Kimentem a tábla elé. Nem voltam lassú, nem volt miért. Azok húzzák az időt, akik nem tanultak. Én tanultam!
- És az utolsó kérdés… - nézett rám, amolyan ’most megbuksz’ ábrázattal. Na igen, ha nem tudom, egyes, és nem érdekli, hogy eddig mindenre rávágtam a jó megoldást.
- Tanár úr! Ezt még nem is tanultuk! – ordította Be Emett, miközben a kezét lóbálta. Én csak rámosolyogtam.
- Oh, elnézés… – kezdett bele gúnyosan, de én már rávágtam a jó választ. Készültem, tudtam, hogy ez lesz. Totálisan kiakadt, rácsapott a naplóba, és a helyemre küldött az ötössel, én meg csak vigyorogtam. Mos komolyan túljártam a tanár eszén! Az osztály csak huhogott. Mérgesen az asztalra csapott, miközben én továbbra is élvezkedtem a többiek reakciójában.
- Ha akarja, meg is tarthatja az órát!
- Ha átenged az érettségin. – mondtam. – Persze csak ha meg lesz, mondjuk négyes-ötös színvonalú.
- Majd meglátjuk. – szórt rám villámokat a szemével. Gyors megnéztem mi a következő anyag, és kimentem a táblához.
- Lazán felírtam az óra címét a tetejére, és elmagyaráztam, hogy miről is van szó. Már nem volt lámpalázam. Egy egész csarnok előtt énekeltem, és a tévében is adtak! Ezek után nincs para az osztály előtt. Ráadásul az anyagot is megtanultam.
Ezek után valamivel érthetőbb nyelvezettel, elmagyaráztam az agyagot, néha bemutattam, hogy ez hogy is néz ki, a szabályokat meg pirossal szó szerint kiírattam. A munkafüzetben a feladatokat segítettem megoldani, aztán mivel még volt öt perc…
- Köszönöm a lehetőséget tanár úr! – mondtam. – Vége az órának. – sétáltam vissza a helyemre, felkaptam a cuccaim, és kisétáltam a teremből. Pofátlanság? Lehet.
Ez volt az első fizika óra, amit élveztem. A többiek is, de csak azért mert a tanárt lealáztam, és végre érthető nyelven lett elmondva a lecke. Amúgy a tanítási részt tuti nem bírták. De ez nem érdekel, csak a tanár, aki most teljesen ki van rám akadva. Haha!
- Hogy telt az óra, csajszi? – karolta át a vállam röhögve Jeremy. Kicsit ijedtem meg.
- Hmm… egész jól! – vigyorogtam cinkosan, időközben hozzánk csapódott barátnőmre.
- Mi az? – néztek rám rosszat sejtve. Ekkor kicsapódott a mellettünk lévő terem ajtaja (mivel elég üres volt még a folyosó, feltűnt), a fizika tanár bosszús fejjel rohant el mellettünk, én ráböktem, miszerint vele kapcsolatos, aztán visszanéztem a terem ajtajára. Ott és abban a másodpercben letaglóztam. MI?! TOM? Mi a frász? Nem, biztos nem. Ekkor a kezemben megrezzen a telefonom.
Szia, aranytorkú! Remélem, nem leszek nagy gond.
Tom. Biztos, hogy Tom írta. Abban a pillanatban kinyújtottam oldalra a karom, és megragadtam a srác karját. Felmutattam neki az SMS-t.
- Mit keresel te itt? – kérdeztem.
- Nem sokat változtál. – mosolyodott el (talán kissé szomorkásan). Tudom, hogy mire értette, nem vagyok idióta.
- Csak felelj! – szorítottam jobban a karját. Amíg én mérgesen néztem rá, addig minden más lány arról álmodott, hogy a közelében lehessen. Most komolyan?
- Ez az utolsó évem. Miért ne lehetne normális? Jó?
- Normális? Jó? Azt valamikor szeptemberben kellett volna kezdened! – mondtam.
Jajj, és amúgy mit keresett ott az én tizenegyedikes fizikámon? Mi emeltben nyomjuk, ezért vagyunk együtt a sima tizenkettedikesekkel. Bárcsak ne lennénk.
- Jobb később, mint soha. – vigyorgott. – Amúgy gratulálok. – mondta, és elment. Mi van?!
- Oké. Most aláztam porig a fizika tanárom, ötösre feleltem a következő anyagból, megtartottam az órát… de… EZ MI VOLT?! – kérdeztem.
- Tom… - szólalt meg legelőször Bell. De azért látszott, hogy őt is eléggé meglepte a dolog.
Ezután csengettek. Mármint nem jelzőt, hanem már órára. A folyosóról a diákok háromnegyede már eltűnt. Összenéztünk, aztán gyorsan elkezdtük rohanni órára.

A nap vége egy osztályfőnöki volt.
- Jó napot, osztály! – lépett be a tanárnő. – Örömmel tölt el, hogy ismét köreinkben van Nina is. – mosolygott. – Gwen, gratulálok a versenyedhez, nagyon szép eredmény! – mondta, és még vagy öt percig folytatta.
Ezek után szó esett még a késésekről, tanulmányi (rossz) eredményekről, és a szemtelen viselkedésemről. Hát persze, hogy az édes drága fizika tanárom pletykált a tanáriban! Ah! Na, mindegy, már nem bír érdekelni.
 Szerencsére ez volt az utolsó órám, és ma a többiekkel egyszerre végeztem, így együtt beültünk a legközelebbi gyorsétterembe. Míg én a többieknek meséltem, Vic telefonon beszélt a „titkolt pasijával”. Szép kis társaság vagyunk.