30. rész - Cheryl

Sziasztok. Túl vagyunk az 5000 megtekintésen! Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki olvas! ♥
Itt az új rész, ami kicsit furcsa lett, de azért elmegy. Jó olvasgatást. :)
U.i.: Csekk! KLIP

- Amúgy miért is keresett Cheryl? – kérdeztem. Tudtam, hogy fellépett. Csak miért keresett volna engem? Pont engem? Egy világsztár! Ez azért kicsit ironikus.
- Ja, csak látta, amikor énekled a dalát, és beszélni akart veled. Kis kedvenc. – foglalta össze Vince. Valamit tudhat. Vajon miről maradtam le tegnap?
- Na azért ennél többről lehet szó. – vágott közbe Jessie. Valahogy gondoltam. – Azt mondta, amint lehet, találkozzatok. Mindjárt itt lesz. A mellettünk lévő terem üres, ott tudtok négy szem közt is beszélni. – mondta, és kitolt a teremből. Kimentem az előtérbe és egy kényelmes fotelben dőltem el. Vajon mit akar? Nem volt sok időm ezen gondolkozni, ugyanis egy perc múlva már meg is jött kísérettel együtt.
- Hello, Cheryl. – álltam fel, és kezet fogtam vele. Kissé felderült az arca. Intett a kísérőinek, akikben két hatalmas öltönyös bengát tisztelhettem, mire azok leváltak tőlünk és nézelődni kezdtek a terembe. Mi pedig bementünk a terembe. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint a mellette lévő, amiből az előbb zártak ki. Leült a lehető legkényelmesebb fotelbe, én meg szembehúztam avval az egyik másikat, és így jobban tudtunk beszélni.
- Öhm… - kezdtem volna bele, de nem nagyon volt tervem, hogy mit mondjak.
- Ne mondj semmit. Elmondom, mit szeretnék, aztán megegyezünk. Vagy nem. – mondta jóval határozottabban, mint én azt a fél szótagot. – Tudod, nem igazán szoktam követni a tehetségkutatókat. A válogatásból tényleg csak a te videód láttam. Valaki megmutatta, hogy „nézd már, nagyon állat a csaj” és én megnéztem. Be kell valljam, amit te azzal a dallal műveltél, ha nem is pont akkor, de bármikor, az egy csoda. Minden a helyén, mintha neked írták volna. Csodálatos volt. Onnantól követtem a tehetségkutatót. A párbajban jól szerepeltél, onnantól is, bár nem volt teljes. De te tudod, miről beszélek, mert a Rolling in the Deep-el megint nagyot alkottál. Fogalmam sincs, miért pont téged raktak ki. Na mindegy. – hadarta el. Hú.
- Köszönöm szépen! – mondtam. Hát ennyit tudtam kifacsarni magamból.
- Szóval a kiadómnál felajánlanánk neked egy lemezszerződést. Meg videoklipek, vagy ilyesmik. És szeretném, ha coverelnéd a dalt. – mondta. Tudta, hogy tudni fogom, melyikről van szó. Melyikről lenne szó, ha nem a The Flood-ról?
- Wow. – emésztgettem a hallottakat. Ez kicsit sok. Nagyon köszönöm,de még nem vagyok biztos, szóval a kiadós ügyön gondolkodok. De mindenképpen lekeverjük a dalt. – mondtam. Egy kis ízelítő a rajongóknak, aztán jöhet az album. Már alig várom!
- Rendben, gondold át. Mikor kezdhetjük? – kérdezte izgatottan.
- Leghamarabb a téli szünetben. Tanulnom kell. Nagyon sokat. – mondtam szomorkásan. Nagyon szívesen dolgoznék vele, de jelenleg érettségi előtt állok, szóval nagyon rossz az időzítés.
- Kár. És utána? – kérdezte reménykedve.
- Érettségi után. De mindenképp. – mondtam.
- Szép tervek. – mondta. – Mindegy, majdcsak összehozzuk akkor. Itt a számom, amint ráérsz, hívj! – parancsolt rám, és átnyújtott egy cetlit.
 Ezek után tovább beszélgettünk, eleinte szakmaiakról, de öt perc múlva már eléggé kezdett elterelődni a téma, és még a „mi van köztünk Vince Kiddel?” kérdés is elhangzott. Végül egy öleléssel búcsúztam tőle és kikísértem a bengákhoz az előtérbe. Ezek után visítva rohantam be a szobába, ahol nélkülem valamivel laposabb volt a hangulat, szóval feldobtam egy kis sikítással. Örültem, na. Mindent elmeséltem nekik, ők meg tök büszkék voltak rám. Azonnal előbányásztam a telefonom a táskámból, és kiírtam twitterre. Ááá, ez annyira jó!

29. rész – Áramszünet

Sziasztok! Meg is érkeztem az új résszel! Nem csak ide, a másik történetemre még ma felkerül a harmadik rész. Ezen kívül az új blogomra felkerült az első novellám, és készül a második ritika is. :) Na meg persze mostantól nem Nina.* vagyok, a sajtá nevemről, hanem ❤TheWriter❤ . Persze nem fogom átírni folyton, meg ilyesmik, mert az csomó munka lenne. Szóval szimplán csak ezen a néven folytatom. Ezen kívül muszály megjegyeznem, hogy túlléptük a 4800 megtekintést, és megint kaptam egy kommentet! WoW! :)
Remélem nem untatlak titeket nagyon. Jó olvasást! #szeretemazolvasoimat

Nagy nehezen csak összehoztunk mára egy kis találkozót nálam. Mondjuk, a fele csoport még nem érti, miért ragaszkodok én ehhez annyira, de ráértek, meg kedvük is van hozzá. Persze megbeszéltük: a lányok csinálják a kaját, a fiúk meg gondoskodnak az italról (max a 30%-a lehet alkohol) meg a hangulatról.
Szóval mi már háromkor berontottunk a konyhába, egy sürögtünk forogtunk. Sütöttünk pizzát, házilag, isteni lett. Meg csináltunk mini szendvicseket és apró sütit is. A fiúk hoztak mindenféle innivalót, meg pár cd-t ami j lesz háttérzajnak.
Az elején elég jó volt a hangulat, a zene elég hangosan szólt, de csak annyira, hogy az emeleten már csak kellemes halk háttérzaj lehetett, volt kaja-pia, sokat nevettünk, a beszélgetések főként viccesek voltak.
Eközben kint zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Nem nagyon foglalkoztunk vele, erre felé folyton esik. Aztán annyira belemerültünk a beszélgetésekbe, hogy észre sem vettük, hogy kint közben mekkora vihar lett. Villámlott, dörgött, és egyszer csak nagyon sötét, és nagyon halk lett a ház. Persze! Áramszünet, a francba is! Nem csak hogy nem látunk, a zenének is annyi. Mi meg persze beijedtünk az első pár másodpercben, szóval konkrétan a légyzümmögést is lehetett volna hallani, ha lett volna lény a szobában.
Mindenki elkezdett a telefonjával világítani. Amikor nekem eszembe jutott, hogy van itthon egy csomó gyertya, ami azért elég hangulatos lenne. Szóval kerestem gyufát és először a nappalit világítottam körbe, meg egy picit az előszobát.
- Amúgy miért is most gyűltünk össze? – kérdezte Lou értetlenül, mikor meggyújtottam az utolsót a szobában.
- Mert máskor nem tudunk.
- Miért is? – kérdezte Zayn értetlenül.
- Naptár? Programfüzet? Nem? Nem szoktátok nézni? – kérdeztem hitetlenül.
- Nem igazán. – vallotta be Harry.
- Oké, akkor én elmondom, mi a program a következő pár hónapban. Szóval én most megyek suliba, ti forgattok, Dani táncol. Aztán én még többet tanulok, ti meg mentek turnézni. És úgy május végéig talán lesz két olyan egybefüggő nap, ami mindenkinek jó.
- De te minek akarsz ennyit tanulni? – kérdezte Lou értetlenül. Hányas volt vajon az átlaga?
- Figyelj már oda! – szólt rá El. – Mondjuk, mert le akar érettségizni. Idén.
- Úgy, hogy, most tizenegyedikes. – tette hozzá Dani.
- De minek? – értetlenkedett.
- Két ok. Egy, mert jövőre lusta leszek bejárni suliba. – mondtam, mire mindenki felröhögött. – Kettő: karrier.
Ekkor zajt hallottam fentről, de egyáltalán nem paráztam be. Fogtam a telefonom, egy csomó gyertyát, a gyufát, és elindultam a lépcső felé. Három lépcsőfokonként gyújtottam gyertyákat, a fok mindkét oldalára.
- „Turn the lights out, in the lighthouse…” – kezdtem énekelni, de nem énekeltem tovább, mert csak eddig tartott a fényes rész. A lépcsőre világítottam a telefonommal, de őszintén szólva nem adott valami sok fényt. Így persze elbénáztam, a lépcsőfok szélére léptem, a lábam megcsúszott, én pedig lejjebb zúgtam. Meg szerintem le is zúgtam volna az aljáig, ha „valaki” nem fog meg. Na, ki az, aki mindig ott van, amikor bajban vagyok? Niall kedves. Hátrafordítottam a fejem, hogy megbizonyosodjak róla.
- Köszönöm. – sóhajtottam, azután megfordultam, vele szemben, és leültem arra a fokra.
- Auu. – dörzsölgettem a bokám. Aztán felálltam, és jobban odafigyeltem minden lépésre.
- Ah, ki gondolta volna, hogy az egész le fog zúgni? – tettem fel a költői kérdést bosszúsan, mikor beértem a gardróbba. Egy fogantyúra tettem vagy öt vállfa ruhát, mert nem tudtam dönteni, melyik blúzt vegyem fel. – Túl korán jöttetek. – mondtam, és Niallre néztem. Még át akartam öltözni. És most meg be akartam pótolni. És bezzeg most azonnal tudtam választani a blúzok közül. Gyorsan le is hámoztam a vállfáról. Pár másodperc múlva értetlenül néztem Niallre.
- Oké, gondoltam, hogy kimész, de felőlem maradhatsz is. – mondtam kissé gúnyosan, és hátat fordítottam neki. Már esélye sem volt kimenni.
- Jaaa! – nyögte ki, és elfordult. Gyorsan felkaptam a blúzt, kicsit megigazgattam a hajam, értelmesen leraktam a cuccokat, hogy ne kelljen újra feljönni miattuk, aztán magam mögött hagytam az égő mécseseket és indultam vissza le, Niallel a nyomomban. Szerintem azért „kicsit” el voltam pirulva, de szerencsére ilyen hangulatos gyertyafényben ezt nem lehetett látni. Hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy akartam, hogy kimenjen a szobából. De már mindegy, nem? Amúgy szerencsére nemigen vették észre, hogy más a felsőm, szóval nem kaptam gúnyos vagy perverz megjegyzéseket a fiúktól.
Amúgy elég jól elvoltunk ott a nappaliban. Ültünk a kanapén, a fotelban, a szőnyegen, ettük a még meleg pizzát, iszogattuk az italunkat, és jókedvűen beszélgettünk, viccelődtünk, sztorizgattunk, poénkodtunk. Mikor kezdtünk csendesedni, és a vihar sem volt akkora, Niallnek eszébe jutott, hogy a kocsiban van a gitárja (úgy két napja). Ezt mondhatta volna korábban is! Szóval behoztuk. Nagyon hangulatos volt Gyertyák, barátok, gitár, és Niall. Be kell valljam, a játékára kevésbé figyeltem, mint rá. Azok a szemek. És a mosolya. Mindig elolvadok tőle. Öt dal után sajnos visszajött az áram, és ment tovább a zene a cd-ről. Ami messze nem volt ennyire élvezhető. Persze ekkor jött a „ha bátrabb lettem volna…” elmélkedős rész. Szóval miközben azon agyaltam, hogy ha bátrabb lennék, mit csináltam volna, sorban elfújtam a gyertyákat, hogy rám ne égjen a ház. Ezek után már nem sok érdekes történt. Csak arra emlékszek, hogy ruhástól dőltem be az ágyba olyan négy körül… már csak egy mécses égett, az is hamarosan kialudt… valószínűleg.
Reggel, azaz pár óra múlva lementem kicsit készülődni, meg ilyesmik. Szép kis vasárnap. Jessie hívott, hogy tegnap Cheryl keresett, és hogy találkozzak Vince Kidd nevezetű barátommal, aki tegnap nem nyert, én meg buliztam. Azért voltam olyan kedves, hogy folyton követtem őt telóról. Csak nem volt kedvem felemelni a hátsóm és ott ülni a sminkesnél meg a fodrásznál húsz órát, aztán felvenni valakinek a göncét és végig ülni a backstageben, tudva, hogy én ma úgysem megyek fel a színpadra. És örülni, hogyha beteszik a tévébe, hogy „Hajrá Vince!”. Nem, volt annál jobb dolgom. Mivel még kicsit fájt a fejem (borozgattunk tegnap) lementem a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét. Felpöccintettem a kapcsolót, és az történt…………………………………………………………………………………. hogy semmi sem történt. Szuper, mondhatom. Szóval ha már kávé nincs, se fűtés, se semmi, tegnap óta, akkor felveszek valami meleget. Szóval még egyszer megmásztam a lépcsőt, és átöltöztem. Szerencsére a fürdőben van egy kis ablak, így meg tudtam csinálni a hajam, és egy egyszerű sminkre is futotta a szürkületben. Összepakoltam pár cuccot, kicsit rendet tettem, és kimentem az utcára. Miközben bezártam az ajtót, körülnéztem. Kint volt a szomszéd. Ohh, még őt sem láttam. Miközben elindultam (egyébként felé) megkérdeztem, hogy náluk van-e áram. A válasza egy hatalmas nem volt. Szuper, akkor nem csak nálam van gond, hanem feltehetőleg az egész utcában, vagy még jobb! Az egész környéken. Most egyrészt örülhetnék, hogy nem csak én szívok, de nem fogok, mert jobban le vagyok foglalva azzal, hogy most csak telefonról tudok kommunikálni egy jó darabig, és vagyok olyan rendes, hogy a közelemben lakókra is gondolok. Na ugye?
- Késtél! – szólt rám Jessie.
- Jajj már, ezt tegnap kellett volna mondanod! – nézett rám Vince, mikor beléptem az ajtón.
- Nina cica! – jött oda az ex mesterem, és jobban végigmért. – Mit csináltál te tegnap? Vagy inkább csináltatok?
- Áhh, csak egy kis borozgatás, zenélés, beszélgetés, hangulatvilágításban gyertyafénynél. Jó volt. Négykor sikerült is bedőlnöm az ágyba… - gondoltam vissza.
- És ma mit csináltál? – kérdezte érdeklődve a csapatunk nyertese. Eközben rosszkedvűen nézegettem magam a tükörben, és észrevettem pár karikát a szemem alatt.
- Hány óra van amúgy? Nem tudom. Valaki ad egy kávét? Felkeltem, elrendeztem a házat. Tényleg, hívni kéne egy áramszerelőt… aztán jöttem.
- Villanyszerelőt? – nézett rám értetlenül a két másik szobában tartózkodó ember. Ebből is látszok, milyen nagy London.
- Az egész környéken nincs áram. És ez rám is vonatkozik. – mondtam fáradtan, aztán a telefonomra néztem. Tíz huszonhárom. Szóval aludtam hat órácskát. Egész jó.
- Pff. – nézett rám sajnálkozva Vince.
- Jajj, amúgy ugyebár én gratulálok ahhoz, hogy eddig eljutottál, ez is nagyon szép, azért simán megnyerhetted volna! – mondtam. Hogy ne csak rólam legyen már szó.
Miközben én hátradőltem a fotelben és pihengettem, hallgattam Jessieék beszélgetését, meg elég hangosan dúdoltam egy tegnapi számot.
- Ez mi? – kérdezte Vince egy idő után.
- Egy szám tegnapról. Gitár. – mondtam. Ennyi az össz infó, amit tudok, szóval remélem nem várt többet.
- És ki gitározott? – kérdezte összehúzott szemmel, Jessie meg értetlenül nézett rá, amolyan „nem igaz, hogy nem tudod!” fejjel.
- Hát a szőke kis szívtipró, aki most szerintem be van rágva rám. – mondta, hogy mindenkinek egyértelmű legyen. Ebből senkinek nem esett le semmi. Szőke fejű barátocskám jó ha a mondat első felét sejtette, engem meg lekötött a második része.
- Mi?! Miért? – kérdeztem értetlenül. Jessie egy darabig bámult rám, és közben összerakta a képeket. Van egy olyan érzésem, hogy többet tud a szerelmi ügyeimről, mint én.
- Istenem! Nem igaz, hogy a kis barátnődék már nyilvánosságra hozták, hogy járnak, te meg még itt bénázol! – kiáltott fel hitetlenül.
- Nem bénázok, csak óvatos vagyok, és ilyenek a nézeteim! – mondtam. Na nehogy engem szidjon már!
- Komolyan nem ér meg egy próbát? – nézett rám szánakozón. Köszi, én is szeretlek!
- Nekem nem. Biztosan. – ráztam meg a fejem.
- Te tudod. – mondta kelletlenül.
Most na, nem vagyok az a nagyvárosi lány, aki visszabeszél a tanárnak (Bellel ellentétben), akit minden hülyeségbe könnyen bele lehet rángatni, vagy inkább csinálja magától a baromságot. Könyörgöm, csak egy lány vagyok egy nyomorék kisvárosból, akinek ezelőtt csak két kamubarátja volt, és az egész élete során a legjobb napja az volt mikor a délutánt a stégen töltötte! Kicsit gyors ez nekem… még csak december lesz! Könyörgöm!

28. rész – London, baby!

Hellóka! Üdv újra a blogomon, remélem nem untatok meg. Itt vagyok íz új résszel, ami után hamarosan pár egybefüggő valamivel izgalmasabb rész is lesz. Én más nagyon várom. Remélem tetszeni fog, jó olvasgatást! :) Nina.*

Amióta utoljára találkoztam a két jómadárral (tegnapelőtt), azóta nem hallottam róluk, úgyhogy le is szálltam az ügyükről. Tegnap kis családi program, séta közben autogram osztás, bepakolás, meg ilyesmik. Szóval el is lett róluk terelve a figyelmem, meg amúgy sem nagyon szándékozom velük fárasztani az agyam. Szóval ma hajnalban fogtam magam bőrönddel mindennel együtt, és kimentem a vonatomhoz. Utaztam két órát, hallgattam a lejátszási listáim, a fejem nekidöntöttem a hideg ablaküvegnek, és néztem a mellettem elsuhanó tájat.
Pár óra utazás után Londonban le is szálltam, mindenki mással együtt. Kicsit szlalomoztam a sok ember között, aztán a bejáratnál belefutottam egy lehajtott fejű álcázott ismerős alakba, szóval „véletlenül” beleütköztem,
- Jó reggelt! Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle.
- Nem tudtam aludni, és eszembe jutott, hogy nem tudsz hogy hazamenni.
- Létezik taxi, metró, busz, hadd ne soroljam tovább, de azért köszi. – mosolyodtam el, és magammal rángattam kifelé, nehogy a végén még valaki felismerje.
A kocsiban ülve épp nagyban üzengettem Victoriának, és röhögve olvastam fel pár mondatot, amikor is eszembe jutott, hogy nincs otthon tea. Márpedig olyan nincs, hogy nincs otthon tea! Minden nap iszok teát. Az Eleanor’s a kedvencem (nem csak az íze miatt), és elfogyott! Szerencsére megláttam egy helyet, ahol biztos találok. És még mit találtam meg? Ohó, meg kell állnunk!
- Zayn. Stop! Itt megállunk. Nincs teám.
- Tragédia! – röhögött.
- Eleanor’s! – tártam szét a kezem. Arra nekem szükségem van, minden nap, legalább egy csészével. Ja, és tej nélkül.:D /És tudom, hogy valójában Yorkshire, de mi csak így hívjuk./
- Jól van. – sóhajtott, miközben kiráncigáltam a kocsiból. Toronyirányt, át a forgalmas út közepén, az utcán járkáló emberek között, és bemértem a célpontot. Tök véletlenül neki löktem Zaynt Perrienek, és szépen ott is hagytam. Én mentem teát venni, őket meg hagytam kicsit beszélgetni. Haha! Perrie boldog, Zayn boldog, Zayn meg akar ölni, nekem meg kell tea. Ez szerintem így egész jó.
- Ezt mindenképpen muszáj volt? – kérdezte, mikor végre beszállt a kocsiba.
- Igen, egész jól elbeszélgettetek. – mondtam.
- Miből gondolod? – kérdezte.
- Hamarabb végeztem a vásárlással. – mutattam fel a szerzeményem. Hitetlenül elröhögte magát.
Már a házam előtt, segített kivenni a hatalmas bőröndöt.
- Köszi, hogy elhoztál! – mosolyogtam. Csak intett, aztán hamarosan el is ment. Én felcuccoltam a lépcsőig, aztán szétnéztem. Az utcában egész nagy volt a forgalom, mivel még péntek volt. Az emberek rohantak dolgozni (autóval), vagy siettek suliba (gyalog), én meg kivettem a leveleket és az újságokat a postaládából. Legjobb vagyok.
Felvittem a bőröndöt a szobámba, két polcot kicsit átrendeztem, hogy ráférjenek az otthonról magammal hozott kis dísztárgyak, meg mik. Aztán szétválogattam a ruháim két opció szerint. Az első: mosni kell. A második: mehet a gardróbba. Szóval nem volt nehéz dolgom.
Ezek után azon gondolkodhattam, hogy felvehetném kislemezre a Voice-ban énekelt dalokat. Talán. Felírtam egy cetlire, elraktam egy jó helyre, és mellőztem az ötletet egyelőre. Érettségiig úgy sem lenne rá időm. Aztán meg jó lenne letenni, mondjuk egy középfokú C-t franciából, ha már ennyi ideje tanulom. Aztán már tényleg jöhet a karrier. Jut eszembe: Be kéne jelenteni a terveimet az igazgatónak!
Szóval fogtam magam, ellenőriztem a külsőm, és mentem is suliba. A portás beengedett, és elég furán nézett rám, hogy összesen egy válltáska volt rajtam, amiben nem fél el egymás fölött/mellett egy fél literes üveg és egy összecsukott esernyő. Szerintem ez sem nézte a tévét az elmúlt pár hónapban, na de mindegy.
Bejelentettem, hogy beszélni szeretnék az igazgatóval. Pár perc múlva be is engedtek. Simán ment minden, mondjuk kicsit sajnálta (vagy csak megjátszotta magát), hogy egy év után már megyek is,meg éltanuló is voltam… igazából nem érdekel a véleménye, az a lényeg, hogy elintéztem. Mondjuk addigra vége lett az első órának. Ilyenkor mind a négyen együtt töltjük a szünetet, mert egymás melletti termekben vagyunk, és mindig találunk pár szabad széket, egy garnitúrát, radiátort, vagy rosszabb esetben állva beszélgetünk. Ma sem volt ez máshogy, szóval könnyen megtaláltam őket. Meg engem is a Voice nézői, szóval lényegesen több idő volt odaérnem.
- Sziasztok! – ugrottam be közéjük.
- Nina! Te még élsz?
- Helló! Mit keresel te itt?

- Csak beugrottam az igazgatóhoz, de órára be nem megyek, nincs az az Isten.
- Miért pont Isten? – kérdezte Jeremy. – Miért nem pénz?
- Mert van az a pénz, amiért bemennék órára ma is. – kacsintottam.
- Ááá. Jó, értelek!
- Ma átjöhetnétek suli után. – vetettem fel. Otthon úgy sem csinálnának semmi értelmeset.
- Jó ötlet! Megyünk. – mondták kb. egyszerre, aztán megszólalt a csengő.
Lefelé még megállítottak páran, de aztán már tényleg szabad voltam. Előttem állt még az egész nap, és csak délutánra szándékoztam hazaérni. Szóval kicsit szétnéztem a városban. Buckingham palota, Trafalgar tér, Tower Bridge, meg úgy egy csomó minden. Szívesen felültem volna a London Eye-ra is, de nem volt rá pénzem. Na, majd legközelebb. De még így is csak tíz óra volt. És akkor eszembe jutott: kivel nem találkoztam régóta? Ellel és Danivel. Tudtam, hogy a városban vannak, szóval felhívtam őket.
- Komolyan nem ültél még a London Eye-on? – kérdezték hitetlenül, miután abbahagytam a mesélést. Belém karoltak, és húztak, kifizettek három jegyet, beszálltunk egy fülkébe (csak mi hárman) és mentünk.
- Uh, köszönöm! – mondtam, és gyönyörködtem a kilátásban. London tényleg nagyon szép város, onnan fentről meg egyenesen eszméletlen. Nagyon durva, nagyon jó volt. – London, baby! – ordítottam, mikor a kör tetejére értünk, aztán mentünk tovább, le. Őszintén szólva nem nagyon akartam leszállni, de úgy is muszáj volt, meg egy csomó idő elment vele.
Ezek után beültünk valahova sütizni, és nagyon sokat beszélgettünk. Ezen kívül nagyon jól éreztem magam. Mindkettejüket nagyon bírom, hamar eltelt velük az idő… sajnos. Nekem menni kellett tanulni, nekik meg hamarosan menni kellet valahova. Szóval én mentem haza, ők is haza, és út közben felhívtam anyát, hogy épségben megérkeztem. Kicsit leszidott, amiért nem előbb hívtam. De hát na, lefoglaltak Zayn Malik szerelmi ügyei.
Egy elég durva tanulás után (tényleg mindent bepótoltam), megkértem a négy közeledő barátom, hogy vegyenek nekem valami kaját, mert fáradt vagyok főzni. Szóval miközben ők mesélték, hogy mi volt a suliban, meg mekkorát röhögtek, addig én ettem a pitámat. Még meleg volt, egyenesen a KFC-ből. Aztán tényleg töviről hegyire elmeséltem mindent, ami a legutóbbi találkozásunk óta történt. Hát, Victoria értett, a többiek meg csak pislogtak, és azt sem tudták néha, hogy kikről van szó. Szerintem egyszerre túl sok volt az új információ, és a felét sem fogták fel, szóval nem kérdeztek rá. Közben szétosztottam közöttük az emléktárgyacskákat. Már csak három maradt. Egész szépen bevásároltam.
Ezek után azon gondolkodtam, hogy mi legyen holnap. Talán csinálni kéne valamit. Csak úgy lazulni. Mert utána jön a december. Én megyek iskolába, és éjjel-nappal tanulok majd, hogy le tudjam tenni az érettségit. A fiúk meg forgatnak. Azután nem sokkal turné. Kéne egy kicsit lazulni még holnap.

9 ok, amiért ez a bejegyzés létre lett hozva...

Na, több okból is hoztam létre ezt a bejegyzést. Szépen sorban, pontokba szedve (mint SzJGben Kinga, csak kedvesebben) lássunk is neki.

1. Megvan a második kritika a blogra amit a kinézet fülön tekinthetsz meg. Köszönöm szépen L.T.P.~nek. Többet a linken tudhattok meg erről.

2. Grammy! Grammy-grammy-grammy! Vote for 1D! ITT Kicsit szégyen, hogy csak harmadikok vagyunk, előttünk a TWFamily és a Belieberek pedig aztán tényleg felhúzzák az agyam...

3. Statisztikák: Ugyebár kicsit becsokiztam, amikor megláttam a 4100+ megtekintést és az új feliratkozóm! WoW! Nagyon örülök. :) ♥

4. Ugyebár indítottam egy új blogot, egy másik helyett, és nemrég felkerült rá az első rész. Szeretném, ha egy kicsit betekintenétek oda is. Előre is köszi! *-* Tél előtt...

5. Egy elég ügyes kis bloggerina nemrég kezdte el ezt a blogját, de én más olvastam tőle mást is, így nagyon várom a következő részt. De sajnos most elkobozták tőle a gépet, így nem tud felrakni részt. Ezen kívül a megtekintései száma a béka segge alatt van, úgyhogy gondoltam meglepném egy kis reklámmal. :) Szóval katt a blogjára, és olvasgass (ha van kedved). be happy

6. Ha már szóba jött SzJG Kinga, és hamarosan megjelenik a sorozat nyolcadik része, az Örökké, miért ne tehetném fel a képet? :)  

7. Megint változtattam kicsit a blog kinézetén. Remélem nem gond, és tetszik is. :)

8. Most már fogalmam sincs mit írjak, szóval ennek a posztnak ITT a vége.

9. Köszönöm, hogy olvastok! #szeretemazolvasoimat  ♥ Nina.*

27. rész – Dan és Lis

Hellóka! Tényleg megleptetek, amikor megláttam, hogy túl vagyunk a 4000 megtekintésen. Ráadásul kaptam egy kommentet, és az ötödik feliratkozóm is felvállalta magát. Szóval nagyon happy vagyok. Ezen kívül még a másik blogra is érkezett pár visszajelzés, amitől szintén feldobódtam, így még ma délután felraktam rá az első fejezetet. Mivel a mai nap ezeken kívül is szolgált pár siker élménnyel, gondoltam, idő előtt felrakom ide is az új részt. Jó olvasgatást! :') ♥ Nina.*

Délelőtt a városban jártam. Először is vettem egy cuki alvós pólót, mert még mindig nincsenek értelmes boltok a városban, így fix, hogy utcai ruházatnak semmit sem veszek. De ez olyan aranyos is volt, meg szép is, hogy megvettem. Aztán sorra jártam a boltokat, míg évül mindenki házába nem sikerült vennem valamit a városból. Ezek után hazamentem, és kicsit gépeztem. Épp Avriltől szólt az Alice, amikor észbe kaptam, hogy vége a sulinak. Hogy mi juttatta eszembe? Valaki megint szétdobálta az ablakom kaviccsal? Vajon ki?
- Ahj, már megint mit keresel itt? – nyitottam ki az ablakom.
- Szakítottam Lissel. – mondta.
- Pff, hülye vagy. Nem sokra mész vele. – röhögtem el magam. – De most komolyan. Minek? Nehogy azt hidd, hogy ezzel bármit is elérsz!
- De… - kezdett bele. Ó, jaj.
- Ne! Hívd ide List! És akkor hajlandó leszek beszélni.
- Miért pont én? Miért nem te hívod ide? – kérdezte értetlenül.
- Egyrészt azért, mert én május óta nem beszéltem vele rendes hangnemben. Másrészt pedig mert addig legalább kicsit tudtok beszélgetni. És ezt most vagy jó értelemben fogod fel, vagy rossz. – tártam szét a kezem, és elhessegettem. Fúú, hogy itt mik lesznek.
Persze kicsit megijedtem, így azonnal hívtam Victoriát.
- Vic. Összeugrasztottam a két jómadarat. – mondtam.
- Gratulálok! – vigyorgott. Hallatszott a hangján.
- Oké, mindjárt idejönnek. Beszélni. Mi a frászt csináljak?
- Hát szerintem legyél erős, és tipord őket a földbe. Mos fordult a kocka! Dönts jól. – mondta.
- Azt hiszem, én ennyire nem vagyok kegyelmetlen. – mondtam.
- Kitervelsz valamit. – mondta magabiztosan. – Londoni vagy! Meg tudod oldani, baby. Na, de nekem most le kell tennem, mert rohanok. Szia!
- Szia! – mondtam, és letettem. Nemsokára ideért a két jómadár is. Hát ez nagy lesz. Fogtam magam, út közben belefutottam anyába, aki akkor érkezett, üdvözlésként nyomtam egy puszit az arcára, mondtam, hogy csak a ház előtt leszek, és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Azt hiszem egy nagyon nagy megbeszélésre van szükségünk. – mondtam. – Mi ennek a célja? Csak tisztázni, hogy mit gondolunk egymásról. Nem békülés, és nem összeveszés. Nem volt benne a tervben, hogy szakítsatok. Sőt, az sem, hogy bármejikőtökkel összefutok. – mondtam őszintén. – Ja, és mindent őszintén. Nincs kertelés!
- Pff. – nézett rám unottan Lis. – Honnan kezdjük?
- Mi mondjuk ötödiktől, mert akkor kezdődtek a dolgok igazán. Dan mázlista, ő kilencediktől.
- Kezd te. – böktek rám.
- Én már mindkettőtöket beavattalak pár részletbe, szóval én leszek a trilógia harmadik része. – mondtam elégedetten. Jobban megy, mint gondoltam.
- Aj, rendben. – mondta Dan. – Lányoké az elsőbbség!
- Bunkó! – nézett rá Lis. – Szóval. Ötödik? Már első óta ismertük egymást. Elég jól megvoltunk. Engem elég sokan bírtak, mondjuk veled töltöttem a legtöbb időt. Elég sokszor bajba keveredtünk hetedik után. De szépen kimásztunk belőle mindig. Aztán megismerkedtünk Dannel. Azaz előbb én, aztán bemutattalak neki. Szóval az elmúlt két évben főleg együtt lógtunk. Szerintem elég jól megvoltunk mi hárman. Igen, már úgy is tudjátok. Az első pillanattól tetszettél nekem. De nem tudtam, hogy mondjam el. Aztán megismerkedtünk ezzel a bandával, és te folyton róluk áradoztál. Májusban meg kijelentetted, hogy mész Londonba, mégis. Itt hagytál minket! Persze ha már így alakult, kaptam az alkalmon, és így jöttünk össze. Dan azért nem tudott rólad semmit, mert én nem akartam, hogy tudjon. Hogy esetlen utánad menjen, vagy valami, mert tudtam, hogy egyikőtök sem közömbös a másiknak. – mondta Lis szégyenkezve. – De most Dan jön!
- Pff. Szóval bementem a terembe és ott volt két jó csaj. Lis odajött, és rajta keresztül megismertelek téged is. Elég jó társaság voltunk. Ezek szerint ez egy szerelmi háromszög lehetett? Igen, mindketten kicsit többek voltatok, mint valami barát. És nem tudtam választani. Aztán amikor mentél, téged hagytalak, és maradtam Lisnél. Persze közben fogalmam sem volt, hogy te mit csinálsz.
- Mert ha tudtad volna, mit csináltál volna? – kérdezte mérgesen Lis.
- Nem tudom.
- Már mindegy. Itt maradtok, mind a ketten, és nem jöttök Londonba, max egyetemre! – mondtam. Még csak az hiányozna.
- Rendben, de most te jössz.
- Hát, ez lényegesen hosszabb lesz. És részletesebb. Amikor megismerkedtünk, te már akkor is sokkal népszerűbb voltál, és a kettőnkből álló csapatban mindig csak a másodikként tekintettél rám. Amikor bajba keveredtünk, mindig szépen kimásztál belőle. Engem meg ott hagytál, és egyedül kellett megoldjam. Volt, amikor kimaradtam egy jó buliból, csak mert te azt akartad. És aztán? Csak azért voltam ilyen jóban Dannel, mert te voltál, ezt beismerem. Mondjuk alig hagytál szóhoz jutni, szóval igazából mindegy. Te pedig kiélvezted a helyzetet, hogy nem tiltakozok, és kicsit csicskáztattatok, velem vitettétek el a balhét, és én észre sem vettem, mert olyan naiv voltam. Hogy is mondtátok. Közömbös, igen ez a jó szó. Szóval nem vettem észre, mert rólad azt hittem egy igazi legjobb barátnő vagy, és te sem voltál közömbös a számomra. Akkoriban naiv voltam, és önállótlan. Mert mindig ott etettetek, és én nem tudtam, hogy az vagyok. Bezzeg amikor elmentem Londonba, és már első nap eltévedtem, szembesültem a tényekkel. Hogy egyedül nem viszem sokra. Ez olyan volt, mint amikor besértődtetek, mert itt hagyom a várost. Akkor jöttem rá, hogy milyen naiv voltam, hogy azt hittem, igaz barátok vagyunk. De amint mondtam, hamar jött egy, azaz kettő, mivel kettő keze van ez embernek, szóval jött két segítő kéz, és elsegített a gimi első napjáig. Ott már magamtól szereztem barátokat, és ők tényleg igaz barátaim, mert ők tesznek is értem valamit, és érdeklem őket. Közben a segítő kéz bemutatott négy barátjának és a barátnőjének, akik elkezdtek terelni az utam felé, és beneveztek a Voiceba. Ott Jessie J a kezei alá vett, és kiképzett engem, Vince Kidd pedig segített Londoni lányt faragni belőlem. – ez az én történetem. Hosszú nyomorúsággal indult, de a vége derűs.
- Oké, értem én, de most elvileg kiestél. Mi lesz most? – kérdezte furán Dan.
- Kiestem… és? Attól még vannak álmaim, amikből tervet kovácsoltam. Az érettségi szünetig csinálok egy hatalmas hajrát. Annyit, hogy egész nap ki sem fogok látszódni a könyvekből. Ezek után leteszem az érettségit, igen, előrehozom. Miért? Hogy utána nyugodtan építgethessem a karrierem. Leszerződök, mondjuk a Syco-nál, vagy a Columbiánál, írok úgy tizenhárom dalt, felveszem, kiadom, kész is!
- Na igen. De ezt nem lehet csak úgy, hogy besétálsz és leteszel egy kottát az asztalra, hogy ha ez tetszik, akkor most felvesszük. – vágott közbe Dan.
- Na igen, de Nina kihagyott két fontos dolgot is. Az első, hogy már nem tekint rám barátként, sőt! Ja, és rád sem. És már egy csöppet sem tetszel neki. A második, hogy elég jó haverságban van Vince Kiddel, szóval akár csinálhatnák együtt is. Ezenkívül a mestere, Jessie is elég jó kapcsolatot ápol vele eddig. És az a bizonyos öt pár segítő kéz maga a One Direction nevű banda. – árult be Lis, amit egy szúrós tekintettel díjaztam.
- Két kérdés. Hogyan? Miért? – kérdezte értetlenül Dan. A második kérdés nem volt számon kérő, és a szerelmi ügyeimre vonatkozott.
- Egy véletlen folytán. És miért? Nincs igéző kék tekinteted. Nem sok alkalmat tudok felsorolni, amikor kedves voltál hozzám, és segítettél. Nincs túl jó hangod, és gitározni sem tudsz. Tudod, sosem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer legalább két órát egy házban töltsek veled tök lazán. És egy táv kapcsolat amúgy sem működne, veled meg kedvem sincs hozzá, bocsi. Jahh, és annyira helyes sem vagy.
- Mi van? – kérdezte értetlenül. Épp porig aláztam.
- Bocs, de már eléggé kikívánkozott belőlem.
- Szóval röviden. – vágott közbe Lis. – Nina fülig szerelmes. Nem tudom, pontosan, kibe. De biztosan nem beléd! – mutatott a végén Danre. Ez a megállapítás, ohh.:D
 - Tudjátok, a két év alatt összesen nem beszélgettem veletek ennyit. – mondtam elégedetten, és bementem a házba. Csak úgy, szó nélkül, köszönés nélkül. Hagytam, hogy a levegőben függjön akár életünk végéig ez a beszélgetés. Azt akartam, hogy ketten ismerjék be, tényleg jobban kellett volna bánni velem akkor, de most már benézték. Viszont azért jó lenne, ha újra összejönnének. Én minden esetre leszálltam róluk, és nem szándékozok ebben az évben többet beszélni velük.