Itt is vagyok az új résszel! Remélem tetszett az előző is, ami eléggé hosszúcska lett. Ez nem annyira, de remélem megteszi. Komizni továbbra is szabad. :) Jó olvasgatást! #szeretemazolvasoimat Nina.*
U.i.: 3400+ oldalmegjelenítés! *o* Köszönöm! ♥
Tegnap már be is pakoltam, meg mindenkitől
elköszöntem. Ma csak magamra kaptam egy hétköznapi cuccot, gyorsan megcsináltam
a sminkem és a hajam, aztán rohantam ki a vonathoz. Még éppen elértem. Helyet
foglaltam a vagon egyetlen szabad boxában, elrendeztem a cuccaim minél kisebb
helyre, aztán benyomtam a lejátszási listám, és bedugtam a fülest.
Kis idő után valaki megkocogtatta a vállam. Kirántottam a fél fülhallgatót és
mosolyogva felé fordultam. Kiosztottam az autogramot, aztán mikor elmentek
tovább hallgattam a zenét. Még vagy hétszer ismételtem el ezt, de nem zavart.
Annál inkább, amikor felálltam, és az ajtóhoz húztam a bőröndjeimet. Olyan
fura, hogy egy ilyen kisvárosban szállok le, mert ott lakok/laktam? Na mindegy.
Nagy nehezen leszenvedtem a bőröndöm, aztán elindultam hazafelé. Gyalog.
Annyira nem volt hosszú az út, háromnegyed óra alatt hazaértem. Előhalásztam a
kulcsom, és bementem.
- Anya! – rontottam be a konyhába vidáman.
- Te mit keresel itt? – fordult meg, és megölelt. Aztán bejött apa, és ő meg
hátulról.
- Hát régen voltam itthon, na. – vontam meg a vállam mosolyogva. A kórház óta
elég sokat beszéltünk egymással, és azóta sokkal jobban támogatnak. A varázsszó
az ’érettségi’ volt. Szépen elmeséltem nekik, mi történt péntek óta, aztán
felcuccoltam a szobámba.
Hazahoztam a régi cuccaim, amik már nem kellenek, meg néhány kis ajándékot.
Aztán kinyitottam a nagy ruhásszekrényem. Anya sosem engedte, hogy bármit is a
falra ragasszak, így a szekrényajtómra ragasztottam a posztereket. Folyton
nyitva volt, anya meg csak zsörtölődött. Egy darabig még gyönyörködtem bennük,
majd a felét leszedtem. Londonban mindig megvettem az újságokat, így
felhalmozódott egy pár 1D poszter. De mivel ott voltak nekem élőben, nem raktam
fel, csak egyet. Ide viszont el fog kelleni, szóval lecseréltem a régieket
ezekre.
A magammal hozott kis tárgyacskákat kiraktam a
polcra. Aztán megláttam egy gyönyörű kötésű nagyon gyanús könyvet a többi
között. Nagyon gyanús volt. Gyorsan bezárkóztam a szobámba, és az ágyon
lapoztam fel. Olyan régen írtam bele. Most pedig annyi minden emlék pörög a
szemem előtt. Amikor Lissel kimentünk a mólóra Dan pedig utánunk jött… azt
hiszem tetszett… mindkettőnknek. Megkerestem róla az első bejegyzést.
„ Kedves Naplóm! Ma van az év első napja.
A gimi első napja. Izgatottak vagyunk. Lissel, akit már általános óta ismerek,
a padunkon ültünk és valamin vihogtunk, meg fecsegtünk. Furcsa volt, hogy most
én is ilyen hangos voltam. Általában én vagyok a visszafogott lány. Kár volt
elszólnom magam. A terem előtt elment sok megszeppent diák és pár nagyképű.
Végül bejött a terembe egy fiú. Mondjuk, hogy egy nyolc-kilencedikes lány pasi
ideálja. Magas, barna haj, igéző tekintet… csak lazán besétált a terembe, és
levágta magát hátulra. Menő, elképesztően. Én meg csak csendben figyeltem,
ahogy Lis is.”
Később Lis összebarátkozott vele, engem pedig vitt
magával. Mindig én voltam az a lány, aki utána csinálja a dolgokat. Az
utánfutója. Csak én ezt akkor még nem tudtam. Ő igen, és szépen kihasznált.
Egyedül nem ment volna semmire. Aztán amikor balul sült el egy terve, engem
mártott be, aztán meg sajnálkozott. Csak mert én olyan naiv voltam akkoriban.
De térjünk is vissza a tárgyhoz. Szóval összebarátkozott Dannel, ebből
következve én is. Bár nem sok vizet zavartam közöttük. Egy kivételes nap volt
aznap. Nem fújt a szél, és az ég is alig volt beborulva. Arra a hétre nem
mondtak esőt. Egy kora májusi nap volt, tizedikben. Suli után Lissel
kisétáltunk a folyóhoz, a stégre. Csak fecsegtünk. Üres fecsegés volt, de akkor
még jó volt, mert bedőltem neki.
- Dan! – kezdett el integetni a mező felé, ahol tényleg feltűnt az imént
említett bájgúnár. És én még azt hittem, velem akarja dönteni a délutánt. De
végül is jól éreztük magunkat. Az volt az utolsó jó napom az évben. Olyan
messzinek tűnik…
„Kedves
Naplóm! Itt hagytalak… ahogy a várost is. Londonba költöztem. Mindenki, aki egy
kisvárosból indul, azt hiszi, ott majd nem tud boldogulni, mert túl nagy, meg
ott van az éjszakai élet, biztos történik valami rossz! Olyan pesszimisták az
emberek! Mondjuk tényleg eltévedtem, tényleg elütöttek, és tényleg ott az
éjszaki élet a maffiával és a részegekkel meg a mindennel. De nézzük, mi van
itt. Semmi. Ki voltam szolgáltatva a „barátnőmnek”, és nem boldogultam egyedül.
Igaz, ott sem boldogultam volna, de hamar jött a segítség, és könnyen talpra
álltam. Már egyedül is boldogulnék. A legjobb, hogy van egy igazi barátnőm. Nem
olyan, aki kihasznál. Victoriánál nem is kérhetnék jobbat. Aztán ott a három
barátom, akikben szintén megbízhatok: Bell, Ben és Jeremy. És persze ott van az
öt fiú. Akik annyi mindent tettek értem. Ők a One Direction. Harry, Zayn, Lou,
Liam… és persze Niall. :) Ez az utolsó bejegyzésem. Az első szép bejegyzés.
Nina voltam.”
Nina voltam… ezen röhögnöm kell. Becsuktam a könyvecskét, lezártam, és
szépen elraktam. Kinéztem az ablakon. Épp Dan ment el alatta. Biztos Lishez
megy. Gyorsan felkaptam a kabátom, meg a cipőm, és rohantam ki.
- Mindjárt jövök! – ordítottam, és becsaptam a bejárati ajtót.
- Dan! – kiáltottam. Ijedten fordult meg, és jött vissza. Mérges voltam rá.
- Szia Nina! Ezer éve nem hallottam rólad! – mondta, mintha örülne nekem. És
tényleg igazat mondott. Nem tudott rólam semmit.
- Talán mert nem akartál! – mondtam. – Benne voltam a tévében, az újságban.
Vince Kidd, ismerős a név? Nem egyszer voltam vele a címlapon. Vagy Voice!
Biztos tanultál, és nem értél rá, hogy nézd. Jessie J, ő biztos rémlik. Tudod,
ő volt a mesterem, péntekig. Azt mondta, a hangom igazi csoda. És nem volt
benne a tévében a balesetem? – kérdeztem ingerülten, majd gúnyosan folytattam.
– Nem, nem hallottál rólam. Biztos Lis megakadályozta. Nem kell hülyének nézni,
tuti együtt vagytok. Tudod, annyira össze tudtok illeni.
- Mi van?! Nina, ez nem te vagy.
- Dehogynem. Az nem voltam én, akinek ti ismertetek. Megfojtottatok és
átvertetek. Kihasználtatok! – mondtam dühösen. – De tudod, mi a jó? Végül
megjött az eszem, és elmentem Londonba. Elmentem a Voiceba. Híres lettem.
Vannak barátaim, nem is kevés, és mind igazi, nem úgy, mint régen. Most én
vagyok felül. Az volt a jó régen, hogy amíg ott voltam én, addig nem jöhettetek
össze. Bár én akkor még nem tudtam semmit, most lettem ilyen okos.
- Miről beszélsz? – kérdezte idegesen, a mondandóm első részére célozva.
- Ha nem ismernélek, azt mondanám, jobbat érdemelsz Lisnél. – jártam körül, ő
pedig végignézett rajtam. Bell azt mondta, én vagyok a következő Blake Lively.
Csak én énekelek, és még jobb a stílusom. – De ismerlek. A cinkosa voltál az
előző két nyomorúságos évben. Mondom ezt én. Aztán tietek lesz a következő
nyomorúságos év? Nem, mert én nem vagyok ilyen. Végignézitek, ahogy híres
leszek, de olyan igazi sztár. Ti pedig még mindig itt lesztek. Ez az egyetlen,
amit én adni szeretnék nektek. Semmi több. – mondtam. Tudta, hogy igazam van. –
Mond meg Lisnek, hogy üdvözlöm! – löktem meg, és bementem.
- Ki volt az? – kérdezte anya.
- Dan. – mondtam.
- Óh… és mit mondott? – kérdezte cinkos mosollyal. Tehát tudta, hogy tetszik.
- Semmit. Nem hagytam szóhoz jutni. Szembesítettem, hogy a következő éveit
pokollá teszem a sajtón keresztül. Ahogy Lisnek is. – mondtam.
- Mert együtt vannak? – kérdezte anya.
- Dehogy is! Egymásnak vannak teremtve! Jézusom, anya! Nem tetszik! – mondtam
undorodva, aztán folytattam. – Azért mer egészen májusig kihasználtak és
átvertek engem. – mondtam nyugodtan, mintha ez rendben lenne. De végül is már
mindegy. Felkaptam a tálam, és felvittem a szobámba. Beültem a gép elé.
- London, baby! – ordítottam, miközben még mindig a webcammal ügyködtem.
- Hello vidék! – röhögött Victoria. – Jó kis szobád van! – jegyezte meg, Hazza
pedig átölelte hátulról és nem is törődve velem elkezdte puszilgatni.
- Lehetőleg ne előttem. – visítottam a röhögéstől. Közben sikerült felfognom,
hogy úgy volt, hogy négyszemközt dumálunk. Erre fel nem elég, hogy Harry bent
van a szobában… azaz: ő van Harry szobájában. Na mindegy.
- Harry, sipirc! – tolta ki nevetve a szobából, aztán elfoglalta a gépet.
Végérvényesen.
- És milyen otthon? – kérdezte. – Eddig csináltál valami jót?
- Hát öhm… kipakoltam, felraktam egy csomó posztert. Ennyi jót csináltam. Ja és
eszek. – emeltem fel a tálat.
- Fincsi. – mondta, aztán elgondolkozott. – És semmi más?
- Ó, dehogynem. Szépen elhordtam Dant, aztán küldettem vele egy rövid üzenetet
Lisnek. Igazából én élveztem. Ők kevésbé.
- Ki az a Dan? – kerekedett ki a szeme.
- Csak egy csávó a gimiből. Most épp Lissel jár. Régi cinkosok. – legyintettem.
- Semmi több? – utalgatott.
- Ahh. Nem mindegy? Régen… talán tetszett, de csak talán. És az nagyon régen
volt. Nagyon jól tudod, ki tetszik most! – mondtam.
- Oké, oké! És ki az a Lis?
- A volt barátnőm. Magyarán, az utánfuttatóm, aki kihasznált, de most épp
visszaadom neki kamatostul, szóval nem kell engem sajnálni!
- Tudom én azt, talpraesettebb vagy annál! – kacsintott.
- Otthon mi a helyzet?
- Semmi, mi nagyon jól elvagyunk. – röhögött.
- Gondolom. – nevettem el magam. A fiúkat ismerve.
Képesek voltunk még egy órán át beszélni, aztán felnéztem facebookra. Hát a
hivatalos rajongói oldalra csomóan írták, hogy de kár, hogy kiestem. Majd
csinálni kéne egy hivatalos hivatalosat is, de majd csak ha lesz kiadóm, meg
minden. Aztán jött a twitter. Sok ezer bejegyzés, több ezer követő. Röhögve
vettem tudomásul, hogy Lis unfollovolt, Dan pedig bekövetett. Egy kis hezitálás
után kitaláltam, hogy holnap twitcam, szóval ki is tweeteltem. Nem mintha olyan
sokan néznék, csak saját kedvtelésből. Ezek után kikapcsoltam a gépet, és
lefeküdtem aludni a puha ágyacskámba. De jó itthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése