Miután rendbe szedtem a hangom, azonnal nekikezdtünk a próbáknak. De nem Jessievel! A két fiú tud gitározni, szóval lepasszoltam nekik a kottákat, hogy tanulják meg, én meg tanulgattam azokat a dalokat. Nem sok,de nagyon jók. Többek között The Flood és I Wish is van a listán. Már össze próbáltuk velük, Vic szerint nagyon jó. Ja igen, neki meg a kalap jutott, és a dumálás. Ahogy Bellnek is, csak neki ott volt a jó barátjának a baseball sapija. Helyszínnek a város nevezetesebb pontjait választottuk. A Big Bennél kezdtünk.
- „Bringing on the flood, of love. Love me like a flood, of love. Bring it on!” – énekeltem. Kicsit féltem ezektől a magas részektől, de végül semmi gond nem lett. Ezután jött az I Wish.
- Nina! Ezzel lépsz fel a Voiceban? – kérdezte valaki.
- Félreértések elkerülése miatt… - kezdtem bele. - Ezek közül egyik számmal sem fogok fellépni a Voiceban. – mondtam mosolyogva, és folytattuk. Wonderwall <3 … and after all, you’r my wonderwall… Imádom.
Ezután jött a párbajos szám, meg egy Beatles. Kérésre még egyszer elénekeltem nekik az első számot, amit a válogatáson is énekeltem, aztán mentünk tovább. Közben azon gondolkodtam, hogy nekem is az a kedvencem.
Ezek után kimentünk a folyópartra és ott zenélgettünk. Meg úgy a belvárosban. Igazából nagyon jól éreztem magam. Victoria pedig nagyon büszke volt rám. Aztán megtalált minket egy riporter.
- Milyen kampány?
- A bántalmazott nőkért. Most épp oda tartunk. – mondtam, és el is indultam.
- Miért pont a bántalmazott nőkért?
- De tényleg? Miért nem mondjuk leukémiásoknak? – kérdezte Bell. – Végül is nekem mindegy.
- Nem kívánok erről nyilatkozni. – toltam félre a csávót és tovább mentem. Kiosztottam pár autogramot, aztán eltűntünk. Büszkén néztem a teli kalapra és sapkára, meg a pénztárcára, ami a nap elején még egy fontot sem tartalmazott. Bementünk az épületbe, és az adománygyűjtő ládába szórtam az összes pénzt. Jeremy meg is örökítette.
- Gratulálok mindenkinek. Szerintem nagyon jók voltunk. Jó cél érdekében. És szerintem tök buli volt utca zenélni. – mondtam. Szerintük is jó volt.
- Igen. De miért pont a bántalmazott nőkért? – kérdezte Bell. A francba.
- Szerintem azt hagyjuk. – nyelt egyet Victoria.
- Mert… - pásztáztam a földet. - …ha Ő nem jön…
- … ő is közéjük tartozna. – mentett meg Victoria attól, hogy én mondjam ki.
- De ki?
- Csak Ő. – mondta Victoria. És ezzel le is zárta.
- Mi a frász törtét a múlt héten? – kérdezte Ben értetlenül.
- Semmi jó, hidd el. – mondtam.
- De mi van? Most komolyan? Elárulná valaki? Victoria, legalább te, ha már ő nem tud róla beszélni.
- Na, erre én is kíváncsi vagyok. – mondta egyszerre a két fiú. Úgy érzetem magam, mintha szembe fordulnának velem. Pedig csak érdekelte őket, hogy vagyok.
- Csak majdnem megerőszakolták, de minden rendben van. – mondta idegesen Victoria, aztán arrébb húzott, őket meg hazaküldte.
- Nyugi. Minden rendben lesz. – mondta, miközben magához húzott, hogy megöleljen. Mennyit köszönhetek én ennek a lánynak?
Nincs olyan, hogy azt mondjuk, „ez velem úgy sem történhet meg”. Csak jön, jól megbasz, aztán otthagy idegroncsként. Egy ilyen helyzetben élni nehéz. Az én esetem könnyebb. Nem voltam egyedül. Nem teljesen. Ott voltak bent az emberek, bárki meghallhatta volna, amikor elmegy az ajtó előtt. De pont Niallnek kellett arra mennie. Ez a végzetem. Meg a megmentőm is. Így… talán könnyebb. Csak majdnem. Egy csak majdnemmel élni. És felejteni. Azt hiszem, jó úton haladok. De nem könnyű.
Mikor hazaértem, egy ’Sorry, hogy úgy letámadtuk’ felirat lógott a nappaliban, és a barátaim. Victoria bólintott, amivel gondolom azt üzente nekik, hogy helyesen cselekedtek, de ki tudja. Szóval már ők is tudják. Furcsa, nekik sem igazán terveztem elmondani. De a srácoknak igen, és ők még nem tudják. Akkor most mit is csinálok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése