3. rész - Új suli, kiteljesült barátság...

Örülök, minden visszajelzésnek. Köszi puszi. Nina. :)

*Az osztály szemszögéből*

Évnyitó. Már csak két évet kell kihúzni ebben a gimiben. Tizenegyedikesek lettünk. Az osztályfőnök belépett az ajtón, és köszöntött minket. Aztán a tévében megnéztük az unalmas beszédeket meg hasonlókat az igazgatótól. Mindig várják a végét. Az a legjobb. A semmittevés is izgalmasabb.

- Gyerekek, több tiszteletet! – mondta az osztályfőnök. Ez már a harmadik alkalom, hogy végigalusszák az évnyitót. Nem is ők lennénk. – Szóval fontos bejelentenivalóm van. Idén új osztálytársatok jön.

Zúgolódás támadt a teremben. Tizenegyedikben? Mégis ki a frász? Azonnal záporoztak a kérdések.

- Ugye valami jó pasi lesz? – kérdezték a lányok reménykedve. Nem bírnak a fiúkkal. Persze amúgy nagyon jól elvannak együtt, de ők is olyan idióták.

- Dögös csaj?! – kapták fel a fejük. Ugye leírtam, hogy nem lehet bírni velük?

- Nem ígérhetek semmit. Lány. – mondta ki. Erre a zúgolódás még hatalmasabb lett. Ha nem ígérhet semmit, az általában egyenlő azzal, hogy ronda. Biztos kövér is. Ne már!

- Ben, kérlek, menj le érte az igazgatói irodába.

*Nina*

Reggel izgatottan ébredtem. Gyorsan megreggeliztem, nehogy beájuljak az osztály előtt. Huh, nagyon izgulok. Visszafogott sminket csináltam, és csak minimális mennyiségű kiegészítőt. Na meg az ünneplőt. Ami első látásra borzalmasan állt. Szerencsére a tükör megnyugtatott, így egyszerűen csak béna volt. Sokkal jobb. Pff. Miután ötezerszer ellenőriztem magam, végre elindultam. Már ismertem a város ezen részét, egész héten Londont jártam, meg a plázákat. Sikerült kiismernem magam. Hátha nem tévedek el.

Az iskolába özönlöttek be a diákok, ügyet sem vetettek rám. Mindegy. Gyorsan beslisszoltam, feltűnésmentesen a nagy épületbe, és megkerestem az igazgatói irodát. Mivel egyszer már voltam itt, nem okozott gondot megtalálni. Az elején egy csomó idő elment a „műsorral”. Tiszta unalmas volt. Gondolom, az osztályok hogy unhatták. Utána jöttek az utolsó regisztrációk. Mikor végeztünk, kopogtak az ajtón. Milyen pontosak.

- Elnézést. – biccentett a fiú, aki belépett. Meglepve nézett rám. – Jó napot, igazgató úr.

- Kísérd fel az osztályba. – lökte meg az igazgató enyhén a vállam.

Az út az osztályig csendben telt. Csak a cipőm sarkának kopogását hallottam a folyosón. Aztán ott álltunk az ajtó előtt. Nagy levegőt vettem. Ben kinyitotta az ajtót. Tiszta udvarias volt, nem engedett előre. Mit is vártam? Csak belépett a terembe, és sírást tettetve törölgette a szemét.

- Nagyon csúnya! – nyávogott. A francba. Tényleg csúnya vagyok? Ne már, annyit paráztam a mai nap miatt. Az öltözékem is megfelelő szerintem. Ronda vagyok?!

Szóval kis önbizalomhiánnyal, de beléptem a terembe. Az osztályfőnök magam mellé vont.

Az osztály némán figyelt rám. Tisztára ki vagyok. Elmondtam, hogy ki vagyok, honnan jöttem, miért. Persze a konzervatív változatot, aminek köze sem volt a One Directionhoz. Aztán beültem az egyetlen üres padba, és figyeltem.

Amikor távoztam az iskolából, kacsintgattak rám a fiúk, a lányok meg jól megnéztek maguknak. Akkor most mi is van?! Ronda vagyok. Aztán meg kacsintgatnak, jönnek a csajozós dumákkal, és nyáladznak. Jézus, hova jöttem?! Minden helyes és nem helyes fiút, ja meg a nem épp kellemes tekintetű lányokat is mellőzve, lesétáltam a lépcsőn, és indultam hazafelé. Igen, a j irányba, és sétálva. Kell egy kis idő, hogy kiszellőztessem a fejem.

Elővettem a telefonom, és bementem a névjegyzékbe. Megkerestem a ’???’ nevezetű pontot, és rámentem. A jegyzeteknél: ’Még kérdéses.’ Felette a telefonszám. Kis töprengés után lenyomtam a hívás gombot, és a fülemhez emeltem.

Még csak egyszer találkoztam vele. De nagyon jó fej, imádom. Ja, és ő az egyetlen támaszom itt Londonban. Kicsengett. Szóval legalább létező számot adott meg. Nagyon szükségem van/lesz egy barátra. Remélem, benne megtalálom. És remélem, én meg nem megyek az agyára, vagy ilyesmi. Végül is, már egy jó ideje életjelet sem mutattam, legalább nem tart rámenősnek. Huppsz, felvették.

- Hallo? Ki vagy? – kérdezte egy elég ismerős hang. Talán Liam. Úristen, úristen, úristen! Egyre jobb!

- Ömm, szia. A közelben van Louis? – kérdeztem.

- Honnan tudod a számát? – kérdezte Harry.

- Kihangosítottatok? Amúgy ő adta meg.

- Igen, aha. Nincs itthon.

- Akkor mindegy.

- Mit akarsz tőle? – kérdezték.

- Mindegy. – mondtam.

- Oké. – mondták furán. Lerakták. Biztos valami őrültnek hittek.

- Pff.

- Te még élsz? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Azonnal vigyorogni kezdtem.

- Te még élsz? – kérdeztem vissza.

- Te jó ég, mi ez rajtad? – mutatott az ünneplős cuccra. Na igen, ő meg a máslista laza szerkóban.

- Tudod, évnyitó, suli.

- Ja, aha. Szívás. Eltűntél.

- Honnan tudhattam volna, hogy tényleg az a számod? – kérdeztem.

- Tényleg az.

- Tudom.

- Honnan?

- Liam meg Harry vette fel. Ezelőtt – az órámra néztem. – 2 perccel.

- És kiismered már magad Londonban? – kérdezte röhögve. Ég a fejem.

- Igen, már elég jól. Egész héten jártam a várost. Nagyon tetszik. Hamarabb kellett volna jönnöm.

- Kislány, itt vagy, az a lényeg. A többit bepótolod.

- Be is fogom, nyugodj meg. Nem lesz nyugta a városnak!

- Őrült vagy.

- Ühüm, igen.;P – mondtam, és benyomtam az ajtót. – Kávé, tea, répa, valami?

- Vicces vagy. Nem, kösz. – lépett be a házba. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vajon Eleanor ilyenkor mit kaphat? De amilyen gyorsan jött, úgy ment is.

Miközben én kavargattam magamnak valami löttyöt nyugtatóul, levágta magát a kanapéra. Érezd otthon magad. Teljesítve: 100%. Nem én takarítok, tőlem még sarat is dobálhat a falra. Na jó, inkább ne. Mikor beértem a nappaliba, körbe-körbe sétálgatott a szobában. Nekem is tetszik a nappalim. Aztán felkapta a távirányítót és mit sem foglalkozva a meglepett fejemmel, kapcsolgatni kezdett a csatornák között. Komolyan, ha álam így elvan, akkor otthon mit csinál? Biztos kíváncsi vagyok rá?

Valamelyik zenecsatornán épp az ő számuk szólt, szóval kis egoista módjára, ott és akkor megállt, és szólt a zene. Imádom őket. Mind az ötöt. Ahogy énekelnek. Ahogy kinéznek. Hogy milyen hülyék. Ja és a klippek.

- Hogy néz! Ugye milyen szexi vagyok? :$

- Nagyooon. – mentem bele a játékba.

- Nem lehetne, hogy levedd a szemed a képernyőről?

- Amíg a klipp megy, biztos nem. – mondtam.

- Ééééééés vége! – kiáltotta. Tényleg vége volt, továbbkapcsolt.

- Amúgy érezd magam itthon. – mondtam, nem mintha számított volna a mondat.

- Kösz, megvan. – vigyorgott.

- Mindjárt jövök. – mondtam, aztán felvittem a táskám a szobámba.

Kipakoltam a tankönyveimet, meg átöltöztem. Szedd össze magad, Nina. Sóhajtottam, aztán lementem a lépcsőn. Azaz csak lementem volna, mert Lou állt az ajtó előtt.

- Te itt egyedül laksz? – kérdezte.

- Igen. Miért?

- Túl nagy ez neked. Bejárónő van? Pasid?

- Igen. Van. Nincs. – válaszoltam szépen sorban a kérdésekre. – A szüleim nem akartak koleszbe rakni. Így vettek egy házat.

- Ez elég egy háromfős családnak. – integetett a szemem előtt.

- Mert miért ne?

- Oké, gazdag szülők, menő gimi, jó kapcsolatok…

- Mi? Milyen kapcsolat?

- Figyelj, a szüleig gazdagok, szinte bármit megkaphatsz. Ráadásul nézd csak ki van a házadban.

- Ahaaa. Értelek.

- Na. Szóval mi a gond?

- Nincs gond. Mi lenne?

- Tudom már! Beilleszkedés! Akarsz barátokat vagy sem? Túl szerény vagy. Lehetsz az egyik legmenőbb csaj a suliban.

- Hogy érted ezt?

- Figyelj, konkrétan bármit megtehetsz, ha akarsz. Összeszeded magad, szerzel pár csajt utánfutónak, kéthetente váltod őket, és máris milyen menő lettél.

- Aha, kösz. – mondtam furán. Mivan?! – És te hogy bírod?

- Nehezen. – mondta. Én pedig értettem.
Nincs semmi magánélet, mindenhol felismerik őket. Már fáj a fülük a rajongók sikításától. Az ujjuk begörcsöl az autogramok osztogatásakor, és a legrosszabb napokon is jó fejjel kell beállni pár kép erejéig. Az egész világ róluk beszél. A maximumot várják el tőlük, pedig tudják, hogy nincs is idejük szinte semmire a sok fotózástól/meghívástól/interjútól/stúdiófelvételről/fellépéstől. Milyen rossz lehet néha. De azért erőt adnak a rajongók. És remélem, az utálkozók meg csendben maradnak.

Mindenki arra vágyik, hogy egyszer sztár legyen, és dúsgazdag. Aztán megvilágosodik. Azt hiszem, én már félig megvagyok ezzel. Elmosolyodtam.

- Na, szóval. Mit csinálunk? – kérdeztem.

- Nem tudom. Valamikor lehet, hogy be kéne mutassalak a srácoknak.

- Hűű. – ujjongtam. Áááá, csípjetek meg? Ez komoly? – O-oké. Mikor?

- Legközelebb. Mondjuk.

- Várom.

Ha azt mondom, hogy még elég sokáig maradt, nem értitek az ’elég sokáig’ot. Túl kevés időt gondoltok. Jó, azért éjszakára már elment. Hova gondoltok?! Nagyon jól éreztem magam, és ő is. Annyira birom a srácot. Iszonyatosan idióta. :)