Pláne, hogy képet sem találtam. Viszont helyette mármilyet igen. És egy ilyen pont megfelelne. Hamarosan Lou szülinapja. Szóval jegyzetelem, mivel ünneplünk. :))
*Tom szemszöge*
Néha azt kérdezem magamtól, mi lett velem. Még nem kezdődött el a Voice, volt időm gondolkodni. És arra jutottam, hogy Ninának teljesen igaza volt. Nem én vagyok a világ középpontja, hogy minden rólam szóljon. Eddig lételemem volt, hogy én legyek a nagymenő, aki után mindenki csorgatja a nyálát, és isteníti. Hogy a menőket eltiporjam, amikor végre egyenesbe jöttek. Most pedig itt ez a csaj. Az első ember, aki érdekel. Az első, aki kimondta a véleményét. Aki kimondta rólam és a tetteimről a negatív véleményét. Az első ember, aki felpofozott. Aki felnyitotta a szemem. Kár, hogy olyan negatív benyomása van rólam, hogy soha az életben nem fog megkedvelni vagy megbocsájtani. De attól még tehetek valamit.
És most itt ülök a tévé előtt, és hallgatom, ahogy énekel. Csodás hangja van, szinte egyet értek a zsűrikkel, és örülök, amikor megfordulnak.
Reggel nem bírtam aludni, valamivel korábban keltem, mint kellett volna. Hajnali edzés, ezaz. Összepakoltam a cuccaim, és gondoltam sétálva megyek, szóval el is indultam. Út közben találkoztam valakivel, aki szintén nem tudott aludni, ahogy elnézem. Épp egy eldugott kis utcácskában, a padon eszegette a gyorskajáldás kaját. Hirtelen gondoltam egyet, és átmentem az úton, aztán megálltam előtte.
- Leülhetek? – kérdeztem, mire felvonta a szemöldökét. Mindegy, levágtam magam mellé. Annyira nem vagyunk jó viszonyban, így nem lepődtem meg amikor nem is nagyon foglalkozott velem. És folytattam. – Majd mondd meg neki, hogy sajnálom. És gratulálok.
- Azzal még nem sokat érsz. – vigyorgott gúnyosan.
- Tudom. Sajnos. De attól még szabad, nem? – kérdeztem. – Tudod, te nagyon szerencsés vagy vele. – mondtam, és tudtam, hogy egyrészt már tuti nem leszek rájuk jobb benyomással, és hogy Nina nem kapja meg a kétszavas üzenetet.
- Mi?!
- Nagyon is érted. – bólintottam, aztán felálltam és elmentem edzésre.
A suliban minden ment a rendes kerékvágásban. Az ÉN rendes kerékvágásomban. Szóval a csajok sikongattak amikor a közelükbe értem, mert előtte rólam beszéltek és féltek, hogy meghallom. Ez alap… volt… eddig. A fiúk mind a haverjaim akarnak lenni, hogy így lehessenek menőbbek, meg így jó fejjel lóghatnak. De ennek nem pont így kéne mennie.
- Emberek, hé! Nyugi van! Szóval, az a lényeg, hogy sajnos pár nap múlva elhagyom a várost. Ez volt az utolsó látogatásom ide, mert most én végzős vagyok. Azon gondolkoztam, hogy amit teszek, az nem helyes így. Szóval most rendet szeretnék tenni. Látjátok őket, akik most ellenszegülve az udvar túloldalán ülnek? – kérdeztem. – Hozzájuk menjetek oda, ne hozzám gyertek. – mondtam, mire zúgolódás támadt. – Ők engem nem szeretnek. Mert nyomós okot adok rá, három éve folyamatosan. Ők itt menők, és jó fejek. Ők ITT vannak. Én elmegyek, és itt már nem lesz senki, ha így haladunk. De ők lehetnek, ők kell, hogy itt ebben a suliban menők legyenek. Ééés… - kezdtem bele a legfontosabba. – ott az a lány, ismerős a Voiceból? Ugye, hogy jó volt? Akkor mire vártok? Gratuláljatok neki. – mondtam a pad tetején állva, aztán körbenéztem, és mivel befejeztem, leültem.
*Nina szemszöge*
- És lőn világosság! – kiáltotta Victoria, amikor Tom végre befejezte a nagy hegyi beszédet. Igen, kb. olyan szinten lehetett. Mi elkezdtünk röhögni, a tömeg meg zúgolódott. Következő szünetre sokkal kevesebben mentek oda Tomhoz, és páran gratuláltak a bejutásomhoz. Oké, köszi, minden, jó! De: MI VAN?!
Jó persze járunk vagy 600an a suliba, ebből csak mi nem bírtuk a csávót.
Brutál létszámok… És amikor a tömegre gondolok, akkor az harminc embert jelent,
a többi úgy is megtudja. Na de ez akkor is durva…Néha azt kérdezem magamtól, mi lett velem. Még nem kezdődött el a Voice, volt időm gondolkodni. És arra jutottam, hogy Ninának teljesen igaza volt. Nem én vagyok a világ középpontja, hogy minden rólam szóljon. Eddig lételemem volt, hogy én legyek a nagymenő, aki után mindenki csorgatja a nyálát, és isteníti. Hogy a menőket eltiporjam, amikor végre egyenesbe jöttek. Most pedig itt ez a csaj. Az első ember, aki érdekel. Az első, aki kimondta a véleményét. Aki kimondta rólam és a tetteimről a negatív véleményét. Az első ember, aki felpofozott. Aki felnyitotta a szemem. Kár, hogy olyan negatív benyomása van rólam, hogy soha az életben nem fog megkedvelni vagy megbocsájtani. De attól még tehetek valamit.
És most itt ülök a tévé előtt, és hallgatom, ahogy énekel. Csodás hangja van, szinte egyet értek a zsűrikkel, és örülök, amikor megfordulnak.
Reggel nem bírtam aludni, valamivel korábban keltem, mint kellett volna. Hajnali edzés, ezaz. Összepakoltam a cuccaim, és gondoltam sétálva megyek, szóval el is indultam. Út közben találkoztam valakivel, aki szintén nem tudott aludni, ahogy elnézem. Épp egy eldugott kis utcácskában, a padon eszegette a gyorskajáldás kaját. Hirtelen gondoltam egyet, és átmentem az úton, aztán megálltam előtte.
- Leülhetek? – kérdeztem, mire felvonta a szemöldökét. Mindegy, levágtam magam mellé. Annyira nem vagyunk jó viszonyban, így nem lepődtem meg amikor nem is nagyon foglalkozott velem. És folytattam. – Majd mondd meg neki, hogy sajnálom. És gratulálok.
- Azzal még nem sokat érsz. – vigyorgott gúnyosan.
- Tudom. Sajnos. De attól még szabad, nem? – kérdeztem. – Tudod, te nagyon szerencsés vagy vele. – mondtam, és tudtam, hogy egyrészt már tuti nem leszek rájuk jobb benyomással, és hogy Nina nem kapja meg a kétszavas üzenetet.
- Mi?!
- Nagyon is érted. – bólintottam, aztán felálltam és elmentem edzésre.
A suliban minden ment a rendes kerékvágásban. Az ÉN rendes kerékvágásomban. Szóval a csajok sikongattak amikor a közelükbe értem, mert előtte rólam beszéltek és féltek, hogy meghallom. Ez alap… volt… eddig. A fiúk mind a haverjaim akarnak lenni, hogy így lehessenek menőbbek, meg így jó fejjel lóghatnak. De ennek nem pont így kéne mennie.
- Emberek, hé! Nyugi van! Szóval, az a lényeg, hogy sajnos pár nap múlva elhagyom a várost. Ez volt az utolsó látogatásom ide, mert most én végzős vagyok. Azon gondolkoztam, hogy amit teszek, az nem helyes így. Szóval most rendet szeretnék tenni. Látjátok őket, akik most ellenszegülve az udvar túloldalán ülnek? – kérdeztem. – Hozzájuk menjetek oda, ne hozzám gyertek. – mondtam, mire zúgolódás támadt. – Ők engem nem szeretnek. Mert nyomós okot adok rá, három éve folyamatosan. Ők itt menők, és jó fejek. Ők ITT vannak. Én elmegyek, és itt már nem lesz senki, ha így haladunk. De ők lehetnek, ők kell, hogy itt ebben a suliban menők legyenek. Ééés… - kezdtem bele a legfontosabba. – ott az a lány, ismerős a Voiceból? Ugye, hogy jó volt? Akkor mire vártok? Gratuláljatok neki. – mondtam a pad tetején állva, aztán körbenéztem, és mivel befejeztem, leültem.
*Nina szemszöge*
- És lőn világosság! – kiáltotta Victoria, amikor Tom végre befejezte a nagy hegyi beszédet. Igen, kb. olyan szinten lehetett. Mi elkezdtünk röhögni, a tömeg meg zúgolódott. Következő szünetre sokkal kevesebben mentek oda Tomhoz, és páran gratuláltak a bejutásomhoz. Oké, köszi, minden, jó! De: MI VAN?!
Remélem, hasonlóra nem számítottatok. Ha igen, az sem gond. Kevéske van írva a főszereplő szemszögéből, de remélem, beéritek annyival, mert károótol az előtte lévő sztori. A hosszát meg majd kamatozom. :K Nina.*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése